Az ámulatba ejtő árnyékok – Can Can Lagúna 3.

A meglepetés Vacsora

Szóval miután megnyugondtunk, hogy nem halunk majd éhen aznap, fölállítottuk sátrunkat, (immár vigyázva, hogy rendesen ki legyen feszítve), majd elindultunk körbejárni a tavat, s friss vizet gyüjteni a forrásból. Gyönyörű napsütéses idő volt, s mi meg meg álltunk itt-ott egy kis pihenésre, s hogy a tájban ámélkodjunk. Ott feküdtünk a fűben, s néztük az elhaladó bárányfelhőket, a havas hegycsúcsokat, a sátorozókat  a túloldalon míg hallgattuk a víz csobogását, s pár perc után állomra is szenderedtünk. Gyors pihenésünk után, visszasétálltnk a sátorhoz csak időben, hogy alcsípjük a helyi mamachát, aki egy jó félórát sétállt, hátán két fazék étellel, hogy a sátorozó túristáknak legyen mit enniük. Ismét csak csodálkoztunk, hogy itt a természet közepén, 4000m magasban egyszercsak jön egy mamita vacsorával. Körülbelül 20 adag étel volt a zsakjában, amit  a 4 tányérban amit magával hozott gyorsan szétkepkodtak ez éhes utazók. Mi szerencsére az elsők közöt voltunk, akik ételért álltak, vagyis inkább ültek sorba, s így aztán boldogan majszoltuk az ugyan húst is tartalmazó ételt, amit persze nem nagyon bántunk, hisz tudtuk, hogy nincs választási lehetőségünk, így csak a szélére kitúrva a húsikat nyomtuk befelé a finom perui ételt. Ismét csak nagy meglepetésünkre az étel csak 3solesbe került. Ennyit számolnak föl a városban is a piacon a nénikék, s annak ellenére, hogy itt a hegyen a mamikának egyeduralma volt, s az éhes turisták akármennyit kifizettek volna az ételért, nem számolt föl egetrengető árakat, hanem csak amennyi neki is és nekünk is jó volt.

Ez egy másk lecke, amit Hermano, a szeretett inka papunk tanított nekünk, hogy mindig legyünk ferek, mikor valamit veszünk vagy eladunk. Azt mondta, ha alkudunk is, mindig gondoljunk arra is, hogy az eladónak is jó legyen, de azért ne legyünk kihasználva. S ugyan ez igaz, mikor eladunk is valamit, legyen rajta hasznunk, de ne verjünk át másokat.

 

Szóval a mamacha meg is kérdezte, hogy itt leszünk e reggelire, mert akkor jön és hoz nekünk tésztát. Reggelire tésztát még ázsiában élésünk után sem szoktunk enni, de ha pacalpörköltet hozott volna is megettük volna (legalább is azt hiszem, hisz ezt az ételt akkor sem szerettem, mikor még ettem húst J itt peruban viszont sokszor eszik).

 

Nem esett, s mégis vizesen ébredtem?!

Vacsora után Tanzár kipattogtatta hordozható kis főzőkélyén a kukoricát, s egy csésze forró tea és tűz mellett gyorsan el is fogyasztottuk őket. Ezután behúzódtunk a sátorba, s immár egyenes talajon fekve állomra hajtottuk fejünket. Én feküdtem a tó felőli szélén a sátornak, s éjszaka arra ébredtem, hogy a sátor tiszta viz belülről, ezzel egyetemben a hálózsákom is. Mit ne mondjak vizesen nem melegytett annyira, mint kellett volna, s átvacogva, a kabátomban, sapkában sálban próbáltam tovább aludni. Reggel kiderült csak az én oldalam volt vizes, s csak én nem tudtam rendesen aludni… valószínű valami lecsapódó pára nehezíthette alvásomat (bár nem vagyok valami fizika zseni, szóval ha valaki ki akar helyesbíteni, nyugodtan).

 

Csodálatos, festményszerű árnyékok a hegyoldalon

Másnap reggel 5kor keltünk, hogy szép lassan felbaktatva a közeli hegyre 6kor már a hegytetőn üljünk, s várjunk a napra, hogy a híres indián puma árnyékokat fesse a falra. Silviu és Katya nem akaródzott ilyen korán kelni, ígyhát csak Tanzár társaságában, s a többi 30 túristával együtt rohantunk föl a hegyre. Téynleg rohanás volt, mert azt hittük majd kiugrik a szívünk a helyéről, mire megérkeztünk. Kiválasztottuk a legjobb helyet, s jöhettek is az árnyékok. A  látvány tényleg csodálatos volt. Én, meg mondom őszintén, nem számítottam rám hogy ilyen pozitív élményben lesz részem, de az árnyékok tényleg szépen kivehetők voltak, s tényleg úgy néztek ki, mintha egy puma ép rá akarna ugrani egy indiánra.

Mikor lefelé baktattunk a hegyen találkoztunk azzal az úriemberrel, aki nem olyan régen felfedezte az árnyékokat, s írt 3 könyvet is róluk azóta. Mondta, hogy egész évben csak 3 nap van, mikor az árnyékok láthatók, s azok közül is a mai nap a legjobb. Ekkora mázlit! Már mult héten akartunk jönni, hogy megnézzük az árnyékokat, mert ugye nem tudtuk, hogy csak 3 napig láthatóak, de sajnos nem tudtunk jönni, s tessék, milyen jó, hogy az egész így alakult!

Miután kigyönyörködtük magunkat, lekecmeregtünk a hegyről, megvártuk míg a nénike hozza a reggeli spagettit, megismerkedtünk egy új itallal, a Ponche-vel, ami valami bab féléből készül, s nagyon finom, ezt is a nénike hozta, s már készen is voltunk arra, hogy hazamenjünk.

Silviu és Katya persze ismét kitalálta, hogy akkor ők még egy estét maradnak. Vagyis azt mondták, hogy meg akarják ma még mászni az egyik közeli hegyet, s utána hazajönnek ők is, de ha esetleg kső lenne már, akkor csak holnap jönnek. Mi rögtön tudtuk, hogy csak holnap lesz belőle, hiszen a mászás maga vagy 4 óra, de azt ugye tudjuk, hogy az ő szervező készségük nem foglalkozik ilyen részletekkel 🙂

Mikor készülődtünk helyiek jöttek, hogy lovat lehet bérelni, amik leviszik a csomagunkat s lehet, hogy minket is (erre nem emlékszem pontosan) mindössze 40-80 Solesért fejenként, mert a lovasfiúért is kell fizetni ugye, de ez az összeg megoszlik ha többen megyünk. Első gondolatom rögtön az volt: Hol voltatok ikor felfelé jöttünk?? Lefelé már letund sétállni magunktól is. 🙂

Ígyhát nemet mondtunk, de azért megkérdeztük hogyan a legegyszerűbb lemenni a hegyről. Egy hölgy, aki itt idegenvezető mondta, hogy ő most indul a szamamrával lefelé Calcába, mert ot lakik, s amúgy is oda a legegyszerűbb lemenni, s ha szeretnénk vele tarthatunk, s még fel is pakolhatjuk csomagjainkat a csacsira. Elfogadtuk idegen vezetését, legfőképpen, mert Iunia nyugodtabb volt vele menni, mint hogy magunk bolyongjunk. Én álltalábn nem szoktam attól félni, hogy eltévedek, azt hiszem elég jó tájékozódó készségem van, s persze ugye ehhez hozzátartozik, hogy szeretem a kihivásokat és azok aa szituációk motiválnak, mikor meg kell oldani valamit, mint például hazatalálni, de ebben az esetben Iuniával ’tartottam’.

A mami megpakolta szamarát, s 4 éves kisfiával,s velünk elindult lefelé. Kérdeztük mennyi idő lesz, mire leérünk Calcáb, mire közölte, hogy nekem olyan 1,5 órába telik. Ja, gondoltam én. Tuti több lesz, hisz vagy 8 óra volt, mire fölmásztunk, biztos csak sossem mérte le, s nincs jó idő érzéke.

Azonban mikor elindultunk éreztük, hogy lehet benne valami, hisz a közel 50 éves asszonyság olyan léptekkel iparkodott le a hegyről teljes nyugalomban, hogy mi alig bírtunk utána ruhanni. Tényleg rohantunk, míg ő szépen lassan balalgott, mégis sokkal gyorsabb volt, mint mi. A csacsi is elég jól bírta annak ellenére, hogy jól meg volt pakolva. Persze mi nem raktuk rá csomagunkat, hanem magunk cipeltük azokat. Meglepetésre a hölgy 4 éves fia is elég jól tartotta az iramot és egyszer sem panaszkodott, hogy fáradt, vagy hogy nem bir tovább jönni. A talaj el ég meredek volt, s poros, köves, így mi állandóan megbotlottunk, megcsúsztunk, s vagy négyszer el is estünk. A kisfiú vagy húszszor, míg a mami még csak meg sem bottlott egyszer sem. Mire leértünk hulla fáradtak voltunk, s ahogy utikalauzunk elvállt tőlünk, csak arra volt erőnk, hogy leüljünk a első füves részre,s vízhólyagos lábunkat pihentessük. Lassúságunk miatt a néni vagy tízszer állt meg, s a végén „csak” 2,5 óra alatt értünk le a hegyről, de haa ezt magunknak kellett volna megtennünk biztos lett volna vagy 4 óra. Minden estre leértünk, s még csak dél volt. Örültünk, hogy az egész délután előttünk áll.

Hazafelé megálltunk ebédelni Urkoban, ahol 2 napja is ettünk, mert igazán ízlett az éterem Aroz ala Cubana-ja, amit itt sültkrumplival tálaltak. Az étteremben telt ház volt, mert a faluban épp ünnepeltek valamit. A helyiek mind nagy tál ételeket rendeltek, melyek olyan hús adagokat tartalmaztak, mint a fél fejünk. Persze szint ekivétel nélkül mindenki jól beburkolta őket. Nekünk már ránézni is rossz volt arra a sok ételre egy tányéron. Tudom sok férfi otthon nagyon örülne ha a magyar éttermekben is ekkora adag ételeket/húsokat szolgálnának föl, de egészség szempontjából minden nap közelebb visz ez mindenit a szívinfarktushoz.

Az irónia az volt az egészben, hogy még a helyiek 15-20 Soleses ételeket rendeltek, a 2 gringa (fehér túrista) 3 Soleses vega ételt. Álltalában ez fordítva szokott lenni.

Este hazaérve csináltunk egy nagy adag forró csokit, igazi csokiféleségből, s egy nagy tál popcornnal bekucorogtunk egy film elé Iuniával, s így zártuk eme felejthetetlen hétvégét.

A következőkben megtudhatjátok, hogy milyen kalandokban volt részünk a Perui dzsungelben.

 

Posztjainkkal szeretnénk minnél több kérdéseteket és kiváncsiságotokat kielégíteni, így légyszives írjátok meg visszajelzésként (Leave a Reply) vagy akár emailben, hogy miről szeretnétek még hallani egy – egy országgal kapcsolatban.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s