Tag Archives: Asuncion

Paraguay in a nutshell

Daily budget: USD27 – 106.000 Paraguayian Guarani
Actual daily spenditure: USD21

Cities we have visited:
Encarnation (Jesus & Trinidad)
Ciudad del Este (with Itaipu Dam, the second largest dam in the world)

Most expensive city: there was not much difference between the cities
Cheapest city: there was not much difference between the cities
Favourite city: Errr…. probably Encarnation 🙂

What to do in Paraguay

  • If you are in Asunción, go to the nearby village Areguá and have a buffet lunch at Don Pablo Panaderia – you won’t regret it!!
  • Visit the Jesuit Ruins – Jesus and Trinidad
  • Visit the Itaipu dam – Ciudad del Este
  • Visit Lily’s little store in – Ciudad del Este (see Ciudad del Este post for more details on that)
  • Eat empanadas – Ciudad del Este
  • Eat Chipa (anywhere)
  • Drink Terere (anywhere)

Most challenging thing: safety and ambiguous or just plain wrong information/directions 🙂



Most expensive accommodotation (what we paid): 50 Guarani person/night in Asuncion with breakfast and internet

Cheapest accommodotation (what we paid): 25 Guarani person/night in Ciudad del Este without breakfast and internet

We havent Couch Surfed here but stayed with the Peace Corps girls for one night in Encarnation.

The breakfast here as well bread with jam, butter and dulce de leche with coffe or tea.



If you are vegetarian you won’t find here food easier than in the other mentioned countries.

I would definitley recommend to try the cheese-corn empanada.

Favourite Food: Empanada

Chipa. The Paraguayian national corn bread. It’s available at every corner in hot, cold, soft or crispy version 🙂

Mate. Tea like drink speciality.

Terere. Cold Mate with different herbs. It tasted like ground, but we still liked it J


The international busses were find, while the local busses were older and older, though we didn’t really had much problem with these either J. But if you are here, please do go out after dark.

The best thing in the country: The ambulatory supermarkets – you never really have to go shopping while there cause shopping come to you wherever you are! 🙂


Paraguay dióhéjban

Napi budget: USD27 – 106.000 Paraguayian Guarani
Tényleges napi költekezés: USD21

Meglátogatott városok:
Encarnation (Jesus & Trinidad)
Ciudad del Este

Legdrágább város: nem vettünk észre nagy különbséget a városok között
Legolcsóbb város: nem vettünk észre nagy különbséget a városok között
Kedvenc város: öööö 🙂

Mit is csináljunk Paraguayban

  • Ha Asunciónban járunk, menjünk el Areguá-ba a Don Pablo étterembe
  • Látogassunk el a Jezsuita romokhoz Jesusba és Trinidadba
  • Látogassunk el az Itaipu vízduzzasztóhoz – Ciudad del Este
  • Látogassunk el a kisboltos lányhoz (Lili) – Ciudad del Este
  • Együnk empanadát Ciudad del Estében
  • Együnk Chipat
  • Igyunk Tererét

Legkihívóbb dolog: a biztonság 🙂


Legdrágább szállás (amit mi fizettünk): 50 Guarani fő/éjj Asuncionban reggelivel és internettel

Legolcsóbb szállás (amit mi fizettünk): 25 Guarani fő/éjj Ciudad del Estében reggeli és internet nélkül

Kanapé Szörfözést itt nem csináltunk, de megszálltunk a Peace Corpos lányoknál Encarnationban egy éjjszakára.

A reggeli itt is kenyér, lekvárral, dulce de leche-vel/manjarral, kávéval és teával.



A vegetáriánusoknak annak Paraguayban sem lesz egyszerűbb vega kaját enni, mint a többi említett országban.

Mindenképen ajánlom az empanada sajtos-kukoricás válltozatát.

Kedvenc étel: Empanada

Chipa. Kukorica lepény, amit meleg, hideg, ropogós és puha formában is árulnak úton, útfélen 🙂

Mate. Tea szerű ital különlegesség.

Terere. A Mate hideg változata, amit mindenféle herbál növényekkel kevernek össze. Kicsit föld íze, de azért nekünk ízlett 🙂



A nemzetküzi buszokkal nem volt semmi gond errefelé, ellenben a helyi buszok régebbnél régebbi változatban járták a várost, bár nagy problémát ez nem okozott. Arra azért vigyázzatok, hogy sötétedés után ne közlekedjetek.

Legjobb dolog az országban (szerintünk): Az, hogy a buszon mindenfélét árulnak, csokit, zoknit, ollót komplett reggelit, innivalót stb.

The circus and traveling at night in Asuncion

Getting back to town was easy this time, so we were back at the bus station in Asuncion before 6pm. We had seen all these posters about a Brazilian Circus being in town, and because we thought these things (circuses) were already extinct in most other parts of the world we decided we might as well check one out while here. We asked the lady at the information office (gosh, we should have known better by now) and she said there was one very near, 10 mins by bus. Upon getting there we realised that was just an amusement park, not a circus. The ticket guy informed us we’d find one 20mins away, the Mega Park he said, so we got another bus and arrived in the Mega Park minutes after the show had started.

The performance was entertaining mostly because of the dodgy location and ambiance, but it also had quite some good moments of show. The acrobats did have our heart stop for a few seconds and then laugh in relief, while the 3 motorcyclists at the end chasing eachother in a globe of metal got quite a few ‘wow’s and ‘waw’s from the public… and ok, from us too. Even though i’d seen that kind of performance before in China (where they’re even crazier, instead of 3 they were 4 or 5) I was still afraid until the last moment that it was gonna be a bloddy evening.

It wasn’t though, so we left the circus relieved and happy, just the way kids do:). It only lasted until we realised we had no idea how to get back to the hostel, and taking a taxi would have been pretty expensive. It was 8pm and already dark so we started to ask around for the best bus. The park’s security guard sent us 1km to the left, where he said we’d find the bus we needed. Hmmm… we should have suspected something was fishy when we smelt the alcohol on his breath :). Anyway, 1km on a deserted road later we came across 2 people waiting for something. Upon inquiring about the bus we were looking for they (obviously) said such a bus does not pass by there, and even if it did it would be useless because it didn’t go to our hostel. So they told us to go back, pass the circus, and get one from the other side.

We eventually made it to the station they had indicated and waited for what seemed like centuries. It was dark, deserted and as dodgy as it can get, so we were really praying for a bus to come as soon as possible. One did, and when we asked the driver he said he doesn’t go to the street we’re looking for, but passes by somewhere near. We got on and later turned to one of the guys behind us to ask if we were close. When he heard about our plan he said ‘Nooo… you shouldn’t do that, walking from where this bus drops you back to your hostel is dangerous at this time of night… you should get off soon on one of these roads to the right and take another bus from there’. By the time we discussed this, all the proper roads to the right had passed, so now that was not an option anymore.

“Ok, you should then come to the bus terminal and get a bus from there” he said. “There would be many. I’m going there as well so I can help you out”. The guy seemed trustworthy enough so we went along with his plan. We got to the bus terminal around 9.30pm and found the proper bus stop. We started chatting, Valerio telling us many things about Paraguay (especially about how corrupt the police is) and time passed and passed but no bus came. A dude selling sausages by the road side told us the last bus should be at 10, so we kept waiting …and waiting.

We had been trying to get back for 2 hours now and our reserves of patience were running dangerously low… The thought of getting a cab had already cornered in our mind, but we decided to give it a few more minutes after 10. When Valerio said he had to go buy himself a bus ticket from inside the terminal we knew it was time for us to leave as well. We surely found the area to be a pretty spooky place during the night…We got into the first cab that passed by. The moment we got in the driver turned towards us with a serious look on his face: ‘Never ever come back here at this time of night. This is a very dangerous place for women. It’s the red light district. Do NOT come here again so late!” After we got over the shock and promised him we would not be doing that again he put on a smile, started his engine and drove away. The car looked more like an old rusty box of metal than a vehicle, and we felt it was going to come apart any minute now. Obviously the windows didn’t close so we had natural air conditioning all the way. We drove in silence, half reflecting on the day and half praying this would be our last adventure and we’d be in our safe and comfortable beds soon.

At some point he turned on a street and said “This is it! What number are we looking for?” We told him the number and he proceeded very carefully, driving suber slowly and stopping at literally every building to check the number (even if we were still almost 100 numbers away). When we got to where our house should have been, surprise surprise! Of course that was not our hostel. It wasn’t even a building, it was just an empty space that looked like whatever had been there was recently torn down. Ok, hold on a second, what’s going on? How can this be?? We remembered clearly what the building looked like and we knew where on the street it should be… but now it wasn’t there!! Old scenes of Twilight Zone appeared in my mind (I knew I shouldn’t have watched that series as a child) and I honestly considered pinching myself to see if all this was still real.

We saw a pregnant lady on the sidewalk and the driver asked her if this was our street. She said “Yes”. We said “No, it can’t be!”. The driver said “Even she says yes… this is the street. Are you sure about the number?”. We had never been more sure about anything in our lives. We then saw another man nearby and he helped us clear the mistery – our street was the one parallel to this one. Oh man… seriously? The cab driver was very apologetic about it and very sweet in making sure we got into the hostel safely and we were not upset about him mixing up the streets. We appreciated his attitude a lot :).

We got inside our room and by this time Jess had arrived from Salta as well, so we shared stories about how our day had been and while now we could easily laugh about it, we all had the same thought: “Let’s leave for Encarnation first thing in the morning!” While heading back to the terminal the next day we passed by two police men with the biggest guns we had ever seen. They were standing by a petrol station, finger on the trigger, talking to each other while carefully scrutinizing the surroundings. We had no idea what they were all about (we had seen policemen in different colored uniforms at every corner in the past 2 days) but we had great fun throwing out ideas of what they would be doing there.

Our two days in Asuncion had definitely been a different kind of experience, and we continued our walk wondering what the rest of Paraguay would be like :).

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Látogatás Areguába és az elengedhetetlen cirkusz (a népnek :-))

Másnap egy közeli kis városba – Areguá – látogattunk el Iuniával, ahol a nyugodt környezet és a kézműves kirakodó vásár mellett csak egy étterem volt megemlítésre méltó. Az étterem, ami Don Pablo Panaderia névre hallgat kilóra adta az ételt. Büfé volt és annyit fizettél, amennyit mért a tányérod. Volt ott mindenféle földi jó, s Iuniával jól be is laktunk. Az odajutás mondjuk nem volt eseménytelen, mert a buszmegállóban az informmációnál a 2 személy 2 külöböző opciót mondott, s mikor kimentünk a a buszhoz ott is különböző információkat mondtak, hogy igen a 242es busz, de nem innen hanem a túloldalról, vagy hogy olyan busz nincs is, vagy az a 243as de nem innen, vagy de de innen… szóval 1 órát kellett keresni a buszt, mire tényleg megtaláltuk. Mg kell említeni, hogy az emberek nagyon készségesek voltak, hogy útba igazítsanak minekt, csak éppenséggel foggalmuk se volt, hogy mere kellene igazából menni. Fel is merült bennünk a kérdés, hogy akkor miért nem mondhák inkább azt, hogy nemtudják?? – azt hiszem ez egy költöi kérdés marad 🙂

Hazafelé sok cirkusz plakátot láttunk és Iunia noszogatására el is mentünk egybe. Az odaút teljesen szórakosztató volt, mert ugye Paraguayról is tudni kell, hogy nagy Mate ivó nemzet. Itt nem kispályáznak az emberek, rögötn 2L-es termosszal járkálnak, amik ráadásul nagyon szépek (egy bőr bevonatos termoszt mate pohár tartóval az oldalán meg is vettünk volna, ha nem utaznánk még pár hónapot). Visszatérve a buszhoz, a buszsofőr út közben megállt egy kisutcában, kiszólt egy fickónak az út szélén, aki elvette a sofőr termoszát, forróvizet tett bele és kevert egy matét a poharába. Ez nekem anyira tetszett, hogy sutyiba fényképet akartam készíteni, mire ezt a sofőr meglátva mondta, hogy menjek csak le a buszról és készítsek fényképet nyugodtan… 🙂 Az emberek nyugodtsága és türelme eszméletlen volt. Otthon próbálna meg a buszsofőr megállni egy kávéra, a buszon ülők rögtön zajongnánk, nemhogy még valaki le is menjen a buszról fényképet készíteni. Ez a fajta törelem és nyogodtság egész latin amerikában nagyon tetszik nekünk. Van mit tanulni az európaiaknak tőlük!

A cirkuszi multság érdekes volt. Nem is emlékszem mikor voltam cirkuszban utóljára, szóval élveztük az előadást. Volt bohóc, akrobata mutatvány, tigris, brazil smab tánc (na ezt nem tudjuk hogyan került ide) és motoros üldözés egy 3m átmérőjű fémgolyóban….

Paraguayban amúgy azt tapasztaltuk, hogy annak ellenére, hogy nem éreztük magunkat teljes biztonságban mindenki nagyon rendes és segítőkész volt. A cirkuszból hazafelé például a buszon megkérdeztük a buszsofőrt, hogy meg áll e ott ahol nekünk le kell szállni, mondta, hogy igen. Székünkre leülve a mögöttünk ülők szóltak, hogy igazából nem áll meg ott, mert egy másik úton megy (azt ne is kérdezzétek, hogy akkor a buszsofőr miért mondta, hogy igen :-)) szóval az emberek a buszon tanácsolták, hogy leszállhatunk a buszról közel az utcánkhoz, de inkább ne tegyük, mert ez nem olyan biztonságos környék, inkább menjünk el a buszpályudvarig és ott szálljunk át egy másik buszra ami hazavisz minket. Az egyik fiatalember olyan rendes volt, hogy velünk is maradt a buszmegálóban, míg vártunk a buszra és közben jól elbeszélgettünk a paraguayi kultúráról vele. Persze a busz már nem jött, így végül taxit kellet fognunk. Persze a taxisofőrnek is volt véleménye a biztonságról, beszállás után rögtön odafordult hozzánk és mondta, hogy erre se nagyon jöjünk máskor sötétedés után, mert nem olyan biztonságos 🙂 Hát mit ne mondjak érdekes egy élmény Argentína után. De sebaj, legalább tudjuk, hogy sötétedés után ne menjünk sehova, ami ugye nem szabadna, hogy meglapjen minket, mert a hostelben a tulaj hölgy mondta ezt nekünk de nem gondoltuk, hogy ennyire komolyan kell venni.

Mikor a taxival beértünk az utcánkba, lassan közelítettünk a házszámhoz, de nagy meglepetésünkre a keresett házszám hiányzott és a mi kis hostelünk helyett csak egy romos kis házikót találtunk. Olyan volt, mintha a mi házunk eltünt volna mint a Harry Potterben a 9 és feledik vágány… Visszatolattunk, majd megint előre, majd megint vissza, s mind a 3an tátott szájjal bámultunk a nem létező házra. Ekkor arra jött egy kishölgy, akitől megkérdeztük, hogy jó utcában vagyunk e, mire mondta, hogy igen. Ekkor kezdtem tényleg azt hinni, hogy vagy eltünt a hostel, mint a mesében vagy valami csoda folytán nem vagyunk képesek már látni 🙂 e nagy értelmetlenséget egy következő arra jövő úriember szakította meg, aki végre közölte, hogy nem ez a mi utcánk, hanem a mellettünk lévő…

Miután kalandosan hazaértünk, Jess már a szálláson várt minket, s meg is egyeztünk, hogy holnap bizony tovább állunk. Ezután alig vártuk, hogy felfedezzük a többi részét Paraguaynak.

Következőkben a Jezsuita romokról olvashattok…

Ha tetszett neked a bejegyzés, kérlek osszd meg ezt velünk a ’Leave a Coment’ szövegre kattintva, értékeld a postot csilaggal vagy csak simán kattints a Tetszik gombra.

First contact with Paraguay – Asuncion

We knew we were not over with Argentina yet as we were going to come back to Iguazu Falls before finally going to Brazil, but we still felt a bit of heart ache when we crossed the border into Paraguay. We had mixed feelings: excited to get to know a new country while nostalgic for leaving the one that had been our home for almost 2 months now.

We didn’t have much time to be melancholic though, as the minute we crossed into Paraguay (after a 20 hrs bus ride from Salta to Clorinda, the closest town to the border) all our senses were brutally awakened – what a stark difference between the two countries!! We knew Paraguay was the second poorest country in South America, but we didn’t expect to land on another continent.

The border crossing was already a fun experience in itself, with the 5-6 people crammed in that little office and only two of them effectively doing something. The others were flipping through the newspaper while sipping mate, chatting to each other or simply gazing out at the (very few) foreigners who intended on crossing into their country. Everyone moved very slowly at all times, like there was no reason in this world anybody should ever be in a hurry. Ever.

We had read that backpackers were rarer than pumas in Paraguay. Well, once we got on the local bus (which transported me back to India in an instant) from the border to Asuncion we indeed felt that rare – most people looked at us as if we were from the circus, with our big back & front packs and the dumb smiles we were probably exhibiting. They were super nice though and a couple even tried to strike up a conversation… all in all, we felt welcomed :).

Once we got to the main bus station we had to figure out which bus would take us closest to the hostel we had heard about from a fellow traveler. We found out quite easily it was no 8, but when we asked where we can take it from and were told by the bored lady at the small information office “Just here in front” we ended up waiting endlessly in the wrong spot. Thank God we saw an 8 passing on a nearby street so we in the end changed to the right location. Later we would learn that ambiguous, random or plain wrong directions were the norm here in Paraguay, and you can never really know whether the answer you get from a passer by is going to take you home or get you even more lost.

Another thing we learned quickly was that bus stops are mere suggestions, but buses generally stop wherever they are passengers waiting to get in. That seemed brilliant to us, if you can’t reach the bus stop in time all you need to do is put our your hand and it will stop anywhere for you… The truth is it’s very convenient if you’re the one getting in, but not so convenient if you’re already on the bus because that automatically means a longer journey.

When we finally got on the bus we were met by another cultural shock: the vehicle was not only a bus, but an ambulatory supermarket. People who were selling things were getting on and off all the time, and you could find anything from food and drinks to batteries, scissors, socks, flashlights and dvds. We felt like the Paraguayans never really need to go shopping, as shopping comes to them wherever they are. Surely saves them quite some time and effort!

We knew that just a few years ago the unemployment rate was ridiculously high in Paraguay (18%) so this seemed to be one of the ways people have adjusted to the lack of “proper” jobs. We had all the respect for these people because they were out there still offering a service to society, as opposed to throwing their hands up in despair and doing nothing but beg and expect others to take care of them (with no effort required on their part except for the extending of their hand). We thought back at the past few months and remembered we had very seldom seen beggars in South America. We thought of a combination of culture, pride and strong belonging to groups or close family ties (it’s more likely to become a begger when you are single, and especially alone). I do believe this would make an extremely interesting study…

We checked in the hostel and were shocked to see it was USD12 a night – much more expensive than we had expected, even though to our knowledge it was the cheapest in town. We had thought everything would be very cheap in Paraguay, but that turned out not to be the case for accommodation as the scarcity of backpackers obviously also meant scarcity of hostels. We were only aware of about 3-4 in the whole Asuncion, and this was the capital! The place we stayed in was just perfect for us, it was this huge house owned by a lady whose husband had passed away and children moved to Europe, so she felt lonely enough to want to have guests all the time and make an extra penny in the process. She appeared to be helpful and kind, while at the same time keeping a strict and professional air about her. She adviced us not to be out after dark in Asuncion. Darn, if we could only listen…:p.

The day we got there was a Saturday and we walked around forever trying to find something to eat – just as in Argentina, everything was closed for siesta 2-6pm, plus we were told during the weekend it was even more difficult to find anything open. At some point we came across this local restaurant where they agreed to prepare something vegetarian for us and we were delighted to experience our first local food – lots of corn and beans, we loved it!

The next day we planned to go to a nearby village, Aregua , where supposedly Sunday was a great day to have a feel of the local life and chillaxness. We had to go back to the bus terminal for that and take another bus from there. There were two people at the information desk this time, and when they started arguing with each other about where we should take our bus from we knew we were in trouble. They had agreed on the number though, 243, so we just went out and started waiting at the same stop as the previous day (that was what they ended up advising us). We knew buses on Sundays were not as frequent so we waited for more than half an hour… but still no 243.

We had some chipa (local bread) and asked the guy selling it if he knew anything about our bus. He said he’d never heard of a 243 bus… but we could get to the village by getting the 44 from across the street. We listened to him and crossed, but just to double check we asked somebody else. Obviously we were told that 243 didn’t exist and also that the 44 not only doesn’t go to the village, but it doesn’t even pass by there. So we’d have to go to another stop and wait for another bus. Splendid!

While trying to make something out of all this confusion we saw a 242 passing by and stopping somewhere near… we had a hunch that might be what we were looking for, so just as we decided to go check that stop out we saw the chipa guy running towards us across the busy road ‘I’m sorry, i’m sorry. I just remembered, the bus you need is 242 and it stops over there’, said he while pointing to the place we were headed to. We were so touched by his gesture that we forgave him for misinforming us in the first place. And learned that even triple checking your information is not good enough in Paraguay. Oh dear…

The bus ride reminded me much of India again, but with way less people. We passed by many little villages and lovely countryside, and everything seemed extremely relaxed and also preserved in time. When we got to Aregua we understood why it was recommended as a destination – it had a lovely feel about it, very artistic, with galleries and little houses that appeared to be from fairy tales. The place is mostly known for its ceramics, so we spent a long time admiring all the smurfs, frogs and different story characters designed for people to decorate their houses and gardens with. We then stumbled upon a lady selling most delicious strawberry juice and pudding, and found ourselves in Paradise…

It was past lunch time already, so we were delighted when we found Don Pablo’s Panaderia and Restaurat – it looked like a very popular place, as we saw more people in that yard than we had seen during the entire walk through the village. We figured out immediately why people went there: the lunch buffet! We thought that was the place people from Asuncion went to for their Sunday lunches :). It was a pay per kilo (USD10) type of place and it was perfect for us as we could taste all the different Paraguayan dishes and only pay the equivalent of one. It was a true feast and we strongly recommend this place if you’re in the area!


If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Kalandos megérkezés Paraguay-ba

Július 1én hagytuk el Saltát s rögtön nagy meglepetésekben részesültünk. 2 napja ugyanis elmentünk a buszpályaudvarra megkérdezni, hogy hogyan lehet eljutni Paraguayba és mennyibe fog kerülni. 2 busz társaság megy naponta 1x: Flecha bus 3.45kor és Tigre Iguazu 4.30kor. mind a kettő járat 330 Pesoba került, s csak hideg vacsorát és kekszet adtak reggelire. Takaró és párna sehol nem volt, így gyakorlatilag mindegy volt mivel megyünk. A korábbi járatot választottuk, ám mikor a jegyet vetük Júli 1én közölték, hogy 398 peso lesz fejenként (USD100). Mondtuk, hogy de 2 napja csak 330at volt, mire felelték, hogy igen de mától fő szezon van, így 20%-al emelkedtek az árak… Na ennyit róluk. Ha ezt tudjuk akkor megvehettük volna a jegyeket 2 napja is.

Mikor felültünk a buszra, akkor jött a következő meglepetés a koszos, régi és büdös busz képében. A buszon nemhogy aludni nem volt kedvünk, mert ugyebár megint egy 16 órás útról beszélünk, de még egy órát sem igazán akartunk itt eltölteni. A várva várt filmek sem jöttek, ahogy az álltalában lenni szokott, s mikor megláttuk a WCt, bizony nem sok kedvünk volt használni. A vacsora szokásos sonkás-sajtos szendvics volt mufinnal, aminek a tálcáját soha nem jöttek összeszedni, szóval az csak ott hevert szanaszét. Persze ekkorra már vagy 100x bántuk meg, hogy nem a Tigre Iguazu társaságot választottuk.

Este 10kor, mire már elejutottunk oda, hogy álomra szenderedjünk jött a buszsofőr, hogy lerobbant a busz, de a másik pont itt van, arra átszállhatunk. Hét az átcuccolásnak nem örültünk, de a buszcserének igen. Főleg mikor megláttuk, hogy a másik busz sokkal ikább hasnlít a megszokott standardhoz. Ép akkor fejeződött be a film, mikor átszálltunk, ígyhát itt is lámpaoltás volt, s már lehetet is aludni. Manapság már nem alszunk olyan jól a buszokon, mint eddig, ma este rájöttem az azért van, mert nem adnak takarót és egy kicsit hűvös van, ami az amúgy is kényelmetlen széken csak még zavaróbb.

Nyugalmunk ezen a buszon sem volt sok, mert hajnali 5kor jött az ébresztő, hogy szálljunk át egy másik buszra, mert innen ez a busz máshova megy. Hát nagyon örültünk, hogy aznap már másodszora kell átcuccolni. S mikor a csomagjainkat raktul fel a buszra a segítő fickó még ránk is kiabált, hogy adjunk neki pénzt amiért segít.

Harmadik buszunkkal végre sikerült elérni a határvárosig 10 órára. Innen egy taxis elvitt minket a határig, ahol az átkelés simán ment. Majd egy helyi buszra kellett felszállni, amire azt mondták 40 perc alatt bent lesz a buszmegállóban, de ebből 1,5 óra lett. A busz is a filmekbeli afrikai vagy indiai buszokra hasonlított, fapados székek, tömeg.. csak a csirkék hiányoztak J. Ezen persze nem lepődtünk meg nagyon hiszen tudtuk, hogy Paraguay a második legszegényebb ország Dél-Amerikában Bolívia után.

Mikor a fapados széken már szétültük a fenekünket vége megérkeztünk a terminálra, ahol meg kellett várnunk egy helyi 8as buszt, hogy bevigyen minket a belvárosba, ahol a Lonely Planetben kinézett szállásra siettünk, ami persze USD7ről felment időközben USD12re (50.000 Paraguayian Peso).
Ahoz képest, hogy az ország milyen szegény a szállást nagyon drágálltuk, mert Argetnínában reggelivel és Wi-Fivel tudtunk szállást találni USD5-9 ért.
Bár ez lehet azért van, mert azt mondják paraguayban nagyobb az esély arra, hogy pumát láss, mint hátizsákos utazót :-), így annak ellenére, hogy a fővárosban voltunk csak 3-4 hostelről tudtunk hogy létezik.

A buszról meg kell említeni, hogy annak ellenére, hogy vannak buszmegállók, akárhol le lehet inteni a buszt és fel lehet rá szállni. Ami nagyon jó, ha éppen jön a busz amelyikre fel akarsz szállni, de ha utas vagy a buszon, akkor lehet igencsak idegesítő is, hogy minden utcasarkon megállunk 🙂

A buszok amúgy nem csak sima tömegközlekedési eszközök, hanem egyben bevásárló központok is, mert sorra szállnak fel a fiatal és öregebb árusok kukorica kenyeret, üdítőt, frissen facsart narancs lét, csokit, elemet, ollót és akármit amit el tudsz képzeli árulni. Így szerintünk a praguay-iaknak sosem kell bevásárolni menniük, mert a különböző cikkek házhoz jönnek, vagy legalább is buszhoz 🙂

Első nap csak a városban sétálltunk, ahol a megszokottól több hajléktalant láttunk. Volt egy park ahol hajléktalan sátrak sorakoztak egymás mellett… kicsit elszomorító látvány volt meg kell hogy valljam. Mondjuk ez nem véletlen mert a munkanélküliségi ráta itt 18%.

Az utcán is sok kétes személyt láttunk, s valahogy a 4 hónap alatt először nem éreztük magunkat teljes biztonságban. Persze rendőrök teljesen felszerelkezve álltak mindenhol (ami méteres géppisztolyt jelent a kezükben), de a helyiek azt mondták, hogy ők is korruptak.

Vacsora után kutatva telt a délután, ami szintén nem volt egyszerű feladat, mert ugye itt is sziesztáznak az emberek 2 és 6 között, tehát még az éttermek sincsennek nyitva. Mindenesetre sikerült egy helyet találni, ahol külön nekünk összeütöttek egy kis vegetáriánus ételt krumpliból, salatából és babból és ki is próbálhattuk a Chipa egyik válltozatát, ami kukorica lepényt takar. Paraguayban a kukorica lepény állandó eledel amit különböző formában árulnak.

Hogy hogyan jutottunk el egy paraguayi cirkuszba (és onnan haza!!), megtudhatjátok a következőkben…

Ha tetszett neked a bejegyzés, kérlek osszd meg ezt velünk a ’Leave a Coment’ szövegre kattintva, értékeld a postot csilaggal vagy csak simán kattints a Tetszik gombra.