Tag Archives: Can can lagoon

Az ámulatba ejtő árnyékok – Can Can Lagúna 3.

A meglepetés Vacsora

Szóval miután megnyugondtunk, hogy nem halunk majd éhen aznap, fölállítottuk sátrunkat, (immár vigyázva, hogy rendesen ki legyen feszítve), majd elindultunk körbejárni a tavat, s friss vizet gyüjteni a forrásból. Gyönyörű napsütéses idő volt, s mi meg meg álltunk itt-ott egy kis pihenésre, s hogy a tájban ámélkodjunk. Ott feküdtünk a fűben, s néztük az elhaladó bárányfelhőket, a havas hegycsúcsokat, a sátorozókat  a túloldalon míg hallgattuk a víz csobogását, s pár perc után állomra is szenderedtünk. Gyors pihenésünk után, visszasétálltnk a sátorhoz csak időben, hogy alcsípjük a helyi mamachát, aki egy jó félórát sétállt, hátán két fazék étellel, hogy a sátorozó túristáknak legyen mit enniük. Ismét csak csodálkoztunk, hogy itt a természet közepén, 4000m magasban egyszercsak jön egy mamita vacsorával. Körülbelül 20 adag étel volt a zsakjában, amit  a 4 tányérban amit magával hozott gyorsan szétkepkodtak ez éhes utazók. Mi szerencsére az elsők közöt voltunk, akik ételért álltak, vagyis inkább ültek sorba, s így aztán boldogan majszoltuk az ugyan húst is tartalmazó ételt, amit persze nem nagyon bántunk, hisz tudtuk, hogy nincs választási lehetőségünk, így csak a szélére kitúrva a húsikat nyomtuk befelé a finom perui ételt. Ismét csak nagy meglepetésünkre az étel csak 3solesbe került. Ennyit számolnak föl a városban is a piacon a nénikék, s annak ellenére, hogy itt a hegyen a mamikának egyeduralma volt, s az éhes turisták akármennyit kifizettek volna az ételért, nem számolt föl egetrengető árakat, hanem csak amennyi neki is és nekünk is jó volt.

Ez egy másk lecke, amit Hermano, a szeretett inka papunk tanított nekünk, hogy mindig legyünk ferek, mikor valamit veszünk vagy eladunk. Azt mondta, ha alkudunk is, mindig gondoljunk arra is, hogy az eladónak is jó legyen, de azért ne legyünk kihasználva. S ugyan ez igaz, mikor eladunk is valamit, legyen rajta hasznunk, de ne verjünk át másokat.

 

Szóval a mamacha meg is kérdezte, hogy itt leszünk e reggelire, mert akkor jön és hoz nekünk tésztát. Reggelire tésztát még ázsiában élésünk után sem szoktunk enni, de ha pacalpörköltet hozott volna is megettük volna (legalább is azt hiszem, hisz ezt az ételt akkor sem szerettem, mikor még ettem húst J itt peruban viszont sokszor eszik).

 

Nem esett, s mégis vizesen ébredtem?!

Vacsora után Tanzár kipattogtatta hordozható kis főzőkélyén a kukoricát, s egy csésze forró tea és tűz mellett gyorsan el is fogyasztottuk őket. Ezután behúzódtunk a sátorba, s immár egyenes talajon fekve állomra hajtottuk fejünket. Én feküdtem a tó felőli szélén a sátornak, s éjszaka arra ébredtem, hogy a sátor tiszta viz belülről, ezzel egyetemben a hálózsákom is. Mit ne mondjak vizesen nem melegytett annyira, mint kellett volna, s átvacogva, a kabátomban, sapkában sálban próbáltam tovább aludni. Reggel kiderült csak az én oldalam volt vizes, s csak én nem tudtam rendesen aludni… valószínű valami lecsapódó pára nehezíthette alvásomat (bár nem vagyok valami fizika zseni, szóval ha valaki ki akar helyesbíteni, nyugodtan).

 

Csodálatos, festményszerű árnyékok a hegyoldalon

Másnap reggel 5kor keltünk, hogy szép lassan felbaktatva a közeli hegyre 6kor már a hegytetőn üljünk, s várjunk a napra, hogy a híres indián puma árnyékokat fesse a falra. Silviu és Katya nem akaródzott ilyen korán kelni, ígyhát csak Tanzár társaságában, s a többi 30 túristával együtt rohantunk föl a hegyre. Téynleg rohanás volt, mert azt hittük majd kiugrik a szívünk a helyéről, mire megérkeztünk. Kiválasztottuk a legjobb helyet, s jöhettek is az árnyékok. A  látvány tényleg csodálatos volt. Én, meg mondom őszintén, nem számítottam rám hogy ilyen pozitív élményben lesz részem, de az árnyékok tényleg szépen kivehetők voltak, s tényleg úgy néztek ki, mintha egy puma ép rá akarna ugrani egy indiánra.

Mikor lefelé baktattunk a hegyen találkoztunk azzal az úriemberrel, aki nem olyan régen felfedezte az árnyékokat, s írt 3 könyvet is róluk azóta. Mondta, hogy egész évben csak 3 nap van, mikor az árnyékok láthatók, s azok közül is a mai nap a legjobb. Ekkora mázlit! Már mult héten akartunk jönni, hogy megnézzük az árnyékokat, mert ugye nem tudtuk, hogy csak 3 napig láthatóak, de sajnos nem tudtunk jönni, s tessék, milyen jó, hogy az egész így alakult!

Miután kigyönyörködtük magunkat, lekecmeregtünk a hegyről, megvártuk míg a nénike hozza a reggeli spagettit, megismerkedtünk egy új itallal, a Ponche-vel, ami valami bab féléből készül, s nagyon finom, ezt is a nénike hozta, s már készen is voltunk arra, hogy hazamenjünk.

Silviu és Katya persze ismét kitalálta, hogy akkor ők még egy estét maradnak. Vagyis azt mondták, hogy meg akarják ma még mászni az egyik közeli hegyet, s utána hazajönnek ők is, de ha esetleg kső lenne már, akkor csak holnap jönnek. Mi rögtön tudtuk, hogy csak holnap lesz belőle, hiszen a mászás maga vagy 4 óra, de azt ugye tudjuk, hogy az ő szervező készségük nem foglalkozik ilyen részletekkel 🙂

Mikor készülődtünk helyiek jöttek, hogy lovat lehet bérelni, amik leviszik a csomagunkat s lehet, hogy minket is (erre nem emlékszem pontosan) mindössze 40-80 Solesért fejenként, mert a lovasfiúért is kell fizetni ugye, de ez az összeg megoszlik ha többen megyünk. Első gondolatom rögtön az volt: Hol voltatok ikor felfelé jöttünk?? Lefelé már letund sétállni magunktól is. 🙂

Ígyhát nemet mondtunk, de azért megkérdeztük hogyan a legegyszerűbb lemenni a hegyről. Egy hölgy, aki itt idegenvezető mondta, hogy ő most indul a szamamrával lefelé Calcába, mert ot lakik, s amúgy is oda a legegyszerűbb lemenni, s ha szeretnénk vele tarthatunk, s még fel is pakolhatjuk csomagjainkat a csacsira. Elfogadtuk idegen vezetését, legfőképpen, mert Iunia nyugodtabb volt vele menni, mint hogy magunk bolyongjunk. Én álltalábn nem szoktam attól félni, hogy eltévedek, azt hiszem elég jó tájékozódó készségem van, s persze ugye ehhez hozzátartozik, hogy szeretem a kihivásokat és azok aa szituációk motiválnak, mikor meg kell oldani valamit, mint például hazatalálni, de ebben az esetben Iuniával ’tartottam’.

A mami megpakolta szamarát, s 4 éves kisfiával,s velünk elindult lefelé. Kérdeztük mennyi idő lesz, mire leérünk Calcáb, mire közölte, hogy nekem olyan 1,5 órába telik. Ja, gondoltam én. Tuti több lesz, hisz vagy 8 óra volt, mire fölmásztunk, biztos csak sossem mérte le, s nincs jó idő érzéke.

Azonban mikor elindultunk éreztük, hogy lehet benne valami, hisz a közel 50 éves asszonyság olyan léptekkel iparkodott le a hegyről teljes nyugalomban, hogy mi alig bírtunk utána ruhanni. Tényleg rohantunk, míg ő szépen lassan balalgott, mégis sokkal gyorsabb volt, mint mi. A csacsi is elég jól bírta annak ellenére, hogy jól meg volt pakolva. Persze mi nem raktuk rá csomagunkat, hanem magunk cipeltük azokat. Meglepetésre a hölgy 4 éves fia is elég jól tartotta az iramot és egyszer sem panaszkodott, hogy fáradt, vagy hogy nem bir tovább jönni. A talaj el ég meredek volt, s poros, köves, így mi állandóan megbotlottunk, megcsúsztunk, s vagy négyszer el is estünk. A kisfiú vagy húszszor, míg a mami még csak meg sem bottlott egyszer sem. Mire leértünk hulla fáradtak voltunk, s ahogy utikalauzunk elvállt tőlünk, csak arra volt erőnk, hogy leüljünk a első füves részre,s vízhólyagos lábunkat pihentessük. Lassúságunk miatt a néni vagy tízszer állt meg, s a végén „csak” 2,5 óra alatt értünk le a hegyről, de haa ezt magunknak kellett volna megtennünk biztos lett volna vagy 4 óra. Minden estre leértünk, s még csak dél volt. Örültünk, hogy az egész délután előttünk áll.

Hazafelé megálltunk ebédelni Urkoban, ahol 2 napja is ettünk, mert igazán ízlett az éterem Aroz ala Cubana-ja, amit itt sültkrumplival tálaltak. Az étteremben telt ház volt, mert a faluban épp ünnepeltek valamit. A helyiek mind nagy tál ételeket rendeltek, melyek olyan hús adagokat tartalmaztak, mint a fél fejünk. Persze szint ekivétel nélkül mindenki jól beburkolta őket. Nekünk már ránézni is rossz volt arra a sok ételre egy tányéron. Tudom sok férfi otthon nagyon örülne ha a magyar éttermekben is ekkora adag ételeket/húsokat szolgálnának föl, de egészség szempontjából minden nap közelebb visz ez mindenit a szívinfarktushoz.

Az irónia az volt az egészben, hogy még a helyiek 15-20 Soleses ételeket rendeltek, a 2 gringa (fehér túrista) 3 Soleses vega ételt. Álltalában ez fordítva szokott lenni.

Este hazaérve csináltunk egy nagy adag forró csokit, igazi csokiféleségből, s egy nagy tál popcornnal bekucorogtunk egy film elé Iuniával, s így zártuk eme felejthetetlen hétvégét.

A következőkben megtudhatjátok, hogy milyen kalandokban volt részünk a Perui dzsungelben.

 

Posztjainkkal szeretnénk minnél több kérdéseteket és kiváncsiságotokat kielégíteni, így légyszives írjátok meg visszajelzésként (Leave a Reply) vagy akár emailben, hogy miről szeretnétek még hallani egy – egy országgal kapcsolatban.

 

Advertisements

The Can-Can Lagoon, the shadows, the cow shit and the donkey

(continued) 

So 9am our eyes finally met it, the lagoon we had been dreaming about. We instantly felt that the pain and trouble from the previous night were all worth it: this had to be one of the most special places we had been to during our trip.

A totally unexpected surprise

From afar we had seen a bunch of tents around the lagoon, and we were surprised the place was so populated on a “regular” day. Getting closer our surprise skyrocketed when our eyes met Tanzar, a guy who had done the Vipassana meditation with us a month earlier. Huh?? What were the odds of that happening?

Tanzar welcomed us and pointed out a great spot to set up our tent, then gave us some tips on what to do around and at the end invited us to his tent for tea at 5pm. When he heard of our concern about the food he immediately replied “Oh, don’t you worry about food at all, that’s the last of the issues. We’ll figure something out, I have some noodles and porridge and some pop-corn… we’ll definitely manage”. Pop-corn?? We though we heard something wrongly, but no… Tanzar was going to offer us freshly made pop-corn around the fire that night. We could hardly wait!

We were amazed and touched at the same time at the ease with which Tanzar, one person, offered to feed 4 other people for dinner with the food he had carried all the way up to 4200m. It was such a great example of caring and giving from the heart, no strings attached and not expecting anything in return. It was beautiful and such a lesson to us all…

The cow shit story

Tanzar is half Iranian and half Italian and has been living in Peru for the past four years. We had some great talks with him and one of the stories he shared stayed with me. He was telling us how the previous year at the same lagoon he was walking around and there was cow shit everywhere. So he said to himself “Tanzar… so interesting life is, you are now walking on the same road as the cows”. A few hours later he was coming down from some peaks he had climbed and managed to stay there too long, so he had to climb down after sunset. He did not have a flash light and could not see anything, so he wasn’t sure if he was on a path or not and what was below him. The only thing he could see was the cow shit by his feet… and it was with “If the cows can go here, so can I” that he made it back to his tent safe and sound. Also with the thought “Maaan… the cow shit probably saved my life”.

It was to me a great metaphor of how quick we are to judge people and experiences, and how these exact ones might even save our life later on. Another powerful lesson, this one on suspending judgement… We could not be more grateful for meeting Tanzar up there.

Besides Tanzar, all the other people there were part of one of two groups: one of students and the other of guides to be. They had come to the lagoon during that weekend because, as we found out later, the famous shadows were not visible for a whole month as we had suspected, but only for three days a year, and these were those days. Furthermore, out of the three days the best one was going to be the next morning, exactly when we were going to see them. The guy who had written the two books was there too, so we got to exchange a few words with him and got tips on the exact time and place the shadows would be most visible. The “luck” we had again, we thought. Or as Tanzar would say, “you must have pretty good karma not only to find this magnificent lagoon, but to get here on the best day of the year too”. And even “accidentally” so…

The day by the lagoon

We spent a most lovely day by the lagoon, walking around it, meditating, enjoying. That was also the day we finally understood something we had wondered about for a while: why in the shops in the Sacred Valley we could not find sunscreen with SPF below 45. They had them up to 90SPF, but below we only saw a couple of 30s and nothing ever below that. Well, we realised while up at the lagoon that the sun here is not to be joked with. It really burns! So after that day, “wear sunblock at all times when up in the mountains!!” became something engraved in our minds.

When darkness set, Tanzar was not back yet from his hike, so while we were waiting for him the most lovely surprise appeared out of nowhere: a mamacha carrying one of the typical colorful blankets on her back. And in the blanket? Carefully placed the pots we were going to have our dinner from! Seriously?? A lagoon 4200m high and food finds its way to you when you need it the most? We were so happy we almost did the “funky happy dance”, and grateful beyond words. The dish was potatoes with rice and veggies and some traces of meat we struggled to pick out, but to us it was one of the best foods we had ever eaten. What shocked us the most was that we were in a place where the mamacha clearly had a monopoly, and yet she did not try to rip us off. She charged us exactly what we’d pay for a meal in town, and she did it knowing we had no choice but buy her food. She could have charged us double but she didn’t… and we thought she must be building some very good karma for herself. “As you give, so you receive” indeed :).

We didn’t think the day could get any better, but we were wrong again!  Soon after we finished our food, Tanzar got back to the tent and we ended the evening around a lovely fire munching on freshly made pop-corn (with butter too, what madness!), bananas and hot yummy tea (with rum too, what extra madness!). Who says you can’t have a bit of luxury even in a tent 4000m high??

We went to bed still amazed at the day that had passed and the way things had turned out for us… How can one not appreciate life then, when it comes with such surprises and even little miracles? All one has to do is be aware of them, welcome them, believe in them and most importantly be thankful for them. And then they will start appearing more and more and make our life more and more special.

The next morning and the shadows

We had been told the best time to see the shadows was 6 to 6.30am, from one of the peaks around the lagoon. We got up at 5.30 and 45 mins later we were up on the peak, eyes wide open, staring at something that completely exceeded our expectations. We had seen many a rock or shadow that was supposed to look like something, and if you made an effort you could see it, but this was completely different. This actually looked like what it was supposed to: a puma chasing an Indian. And we were seeing it on the best day of the year, after receiving guidance from its discoverer. We knew very clearly this was a moment we were going to treasure and keep in our hearts forever.

After about half an hour we came back down because we had arranged with the mamacha to bring us some vegetarian food the next morning. We met her as soon as we got back and we were ready and excited to meet our breakfast: pasta with traces of vegetables and ponche, an incredibly delicious drink made of beans. Having this from the mamacha‘s bag on top of a mountain was more precious to us than a buffet of croissants and capuccino in a five star hotel!

The way back down

Boca and I had planned to teach 7th Path in Urubamba the next day, so we knew we had to head back soon. After breakfast we packed quickly and said good bye to Tanzar, who did one last of his extra kind gestures: he introduced us to Vicky, a mamacha who was heading back to Calca, so we could follow her to make sure we don’t get lost on the way back down. Vicky was together with Michele, her 4 yr old son, and Mariano, her don’t know how many years old donkey. We knew it would take about 4-5 hours to get back down, so when we started I asked her how long we’d take, more for entertainment as we knew the answer was not going to be very relevant anyway. She looked at me and said “well, it took me 2 hours to get here, so probably 1.5 hours”. We looked at her with an obviously doubtful look on our face. “To Calca??”. “Yes, to Calca”. We started walking, thinking she must be making very gross and inaccurate estimations. Boca pointed out: “Yeah, so do you think she used a timer when she came up?”

Our laughter was short lived, as 5 minutes into the walk we realised why she had told us those timings: because that was the truth! What for her and the donkey was walking, for me and Boca was running… We tried to keep up with her but it was so hard, especially when we were going downhill and we felt out toes were going to come out through our shoes any moment. We kept slipping on the pebbles and rocks, and we even fell a few times, but she never showed even a trace of difficulty or tiredness. Moreover, her 4 year old boy who was also faster than we were, kept playing and falling and she’d just smile and joke and encourage him to keep up. The boy fell 20 times, we fell 5 times, and the mamacha never. We were oficially impressed and we understood that when the locals say 2 hours, it’s because for them it is 2 hours. But to get an accurate time for us, the gringos, we need to multiply that by two or more.

When we finally got to Calca our feet were covered in blisters and every single step was so painful we wanted to cry. We sat down on the grass unable to move or talk. The mamacha looked at us, traces of pity in her eyes… she took out her cellphone: “Two and a half hours”, she announced. My oh my, so she did have a timer after all! What a joke!! We thought that was hilarious, but lacked the energy to even laugh. We knew if she had been alone she would have made it in less than 2 hours, because she had to stop repeatedly on the way and wait for us… so we ended up slowing her down. We also knew that if we had come alone we would have certainly not made it in less than 4 hours, the proper time for the gringos.

Oh, what an eventful 3 days they had been!

If you’re in the area, do go up to the Can Can Lagoon… it’s definitely worth it! And just a word of advice – be prepared :).

 

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Végre a Lagúnánál – Can Can Lagúna 2.

A lagúna már csak 20 percre van! Vagy nem?

Regelire bekaptuk a maradék kenyeret és sajtot, összecsomagoltuk a sátrat, s már indultunk is tovább, hogy végre elérjük a várva várt tavacskát.

Silviu előző este közölte, hogy ő itt marad még egy napot annak ellenére, hogy már nem volt vizünk, s ennivalónk se nagyon. Reggel Katya is mondta, hogy marad amit kicsit felelőtlennek tartottunk mert víz és étel nélkül fent maradni a hegyen még vagy 30 órát nem vicces. De hát ennyit a szervezőképességükről.

Tovább indultunk, s reméltük, hogy a következő hegycsúcsnál már meglátjuk a lagúnát. Ám sajnos nem így történt. Mindig egy újab és újabb csúcs volt előttünk, s még olyan 2 órát kellett másznunk, mire végre megpillantottuk a csodáltos látványt nyujtó tavat. Szerencsénk volt, mert öszefutottunk más mászókkal, akik a lagúna irányába mutattak, így nem bolyongtunk el másmerre, amerre szándékoztunk.

Mikor felértünk megértettük, hogy miért áradozott mindenki a helyről. A lagúna körül közel és távol különböző hegyek magasodtak, amik itt-ott hóval voltak fedve festménybe illő látványt nyújtva. A hegyekről patakocskák rohantak lefelé, ezzel táplálva a tavat, ami kékes zöldes színben tündöklött visszatükrözve a hegyeket és a felhőket. S ha a völgybe tekintettünk le, láthattuk az alattunk elterülő kisvárost. Gyönyörű volt, meg kell hagyni. A tó körül már jópár sátor fel volt állítva, s hirtelen mindannyiunk sajnálta, hogy nem értünk ide előbb.

 

Egy szinte idegen ember jósága…

Nagy meglepetésünkre a hegytetőn összefutottunk Tanzarral, akit még a Vipassana alatt ismertünk meg, s aki úgy gondolta megnézi magának a híres árnyékokat, amiért mindenki idejött, többek között mi is. Minden évben van egy pár nap, amikor a sziklák olyan árnyékokat vetítenek egymásra, mintha egy puma kergetne egy indiánt.

Tanzár, aki már egy pár éve Peruban tartózkodik, s a lagúnát is már meglátogatta kétszer megerősítette, hogy a hegyoldalon látható árnyék tényleg érdekes, s érdemes ezért hajnali 5kor kelni, hogy megnézhesd. Hát igen, kiderült, hogy az árnyékot csak napfelkeltekor lehet látni fél óráig, így ma már lecsúsztunk róla. Mondtuk neki, hogy szivesen maradnánk másnapig, de sajnos nincs  már ennivalónk (elmentettünk 4 zsömlét és egy kis sajtot Silviuéknak, hogy ne kelljen éhhezniük, de az 4ünknek nem lesz elég másnap délutánig). Erre Tanzár rögtön mondta, hogy egyet se izguljunk az étel miatt, mert neki van egy kis árpája (oatmeal), kukoricája pattogatni és instant levese, amiket szivesen megoszt velünk este, szóval csak sátorozzunk le nyugodtan. Nekünk persze nem kellet ezt kétszer mondani, ígyhát maradtunk.

Ott álltunk és csodálkoztunk, hogy vannak olyan rendes emberek a világon, akik utolsó kis falatjukat megosztják 4, szinte idegen emberrel, ha arra szükség van. Csak remélni tudom, hogy ez a példa arra motivál majd embereket, hogy jószívűségüket gyakorloják. Hiszek abban, hogy minden ember alapvetően jószívű, s minden ember a szeretetre vágyik. Annyira vágyunk a szeretetre, hogy elvárjuk, hogy mindenki szeressen minket. S ha estleg nem, akkor mi sem szeretjük az illetőt. Gyakran szeretetünk feltételes lesz, csak akkor szeretünk, ha másik viszont szeretnek, s sokszor elvárjuk, hogy  a másik mutassa ki szeretetét először. Túságosan félünk, hogy el leszünk utasítva, s az évek tapasztalatai megtanítanak minket nem bízni másokban, s ezzel mások szeretetében. Sokszor feltételezzük, hogy a másik csak ártani akar nekünk, hogy majd kihasználnak minket, főleg ha kedvesek vagyunk, ígyhát várakozó pozícióba helyezkedünk, s hagyjuk, hogy a másik ember tegye meg az első lépést, s ha meg is teszi sokszor akkor is kételkedünk a szándékban…

A viág így csak több keserűséghez vezet, hisz mi nem bízunk már senkiben, s aki szeretel mosolyog is ránk, mi azon töprengünk, vajon mit akarhat az illető tőlünk, s elvonjuk szeretetünket másoktól. Viszont ezzel egy időben elvárjuk, hogy mások szeretetet árasszanak felénk.

Ördögi kör, nemde? Na de van e kiút eből?

Igen van. Ahogy a modás is tartja: Légy az a válltozás, amit a világon akarsz látni! Ez mindennel így van, még a szerettel is. Ha szeretnél több pénzhez jutni, elősször adj! Ha szeretnél több segítséget kapni, először adj te! Ha szeretnél több szeretetet kapni, először adj te!

Minnél több szeretetet árasztunk mások felé, annál több jut vissza hozzánk. A kör így működik. Van mikor a személy akifelé szeretetünket árasztottuk fordul vissza szintén szeretetl, s van amikor másokat sodor a sors az életünkbe, de a lényeg ugyan az, a szeretet visszajut hozzánk.

Ami nagyon fontos, hogy nem szabad önzőnek lenni, eme folyamatokban. Ha csak azért adunk szeretetet, hogy kapjunk, akkor önző sándékból cselekszünk, akkor csak magunkra gondolunk a másik helyett. S ha csak akkor segítünk másoknak, hogy aztán segítséget kapjunk vissza, akkor nem adjuk bele szívünket lelkünket, s nem teszzük meg a tőlünk telhetőt. Mikor adunk azt szívünk méllyéről kell adnunk, nem várva semmit sem cserébe. A ha kapunk valamit cserébe, akkor csak még boldogabbak leszünk, de ha nem, akkor sincs semmi gond, hiszen nem is vártunk semmit.

Mikor Tanzar, felajánlotta, hogy vacsoráját megosztja négyünkkel, önzetlenül tette. Semmit nem várt vissza, s már csak az boldogította, hogy segíteni tud nekünk, hogy álltala, maradni tudtunk a hegyen, hogy látta, hogy vacsorakor, mikor a popcorn hozta, mi mint gyerekek csillogó szemmel fogadtuk. Ez az igazi önzetlenség, ez ami mindannyuóiunkban benne van, csak az évek folyamán megtanultuk elnyomni, mert úgy tapasztaltuk az élet kegyetlen, s ha kedvesek vagyunk megsérülhetünk.

Egyik lecke, amit uazásunk alatt a legintezívebben tanulok, az az, hogy elengedjem a „na de mit kapok érte cserébe” hozzáállást. Eleinte persze nagyon nehéz volt csak adni, s boldognak lenni, csak mert adtam. De gyakorlással ez könnyebb és könnyebb. Akinek van gyereke az tudja milyen csak adni, s nem várni semmit sem cserébe, viszint még akkor is sokszor elfeledjük, hogy nem csak gyerekeinkkel, hanem mindenkivel így kellene viselkedi. Hiszen ha mindenki arra vár, hogy a másik tegye meg az első lépést, hogy a másik szeressen először, kedveskedjen a másiknak, akkor a világon senki nem fog szeretni senkit.

Hogy hogyan s folytatódott a lagúna kaland, megtudhatjátok a következő posztban.

 

Posztjainkkal szeretnénk minnél több kérdéseteket és kiváncsiságotokat kielégíteni, így légyszives írjátok meg visszajelzésként (Leave a Reply) vagy akár emailben, hogy miről szeretnétek még hallani egy – egy országgal kapcsolatban.

 

On the way to the Can-Can Lagoon

Why this lagoon?

While we were still in Calca, Steve kept talking about a lagoon nearby which was said to be not only beautiful, but also charged with very special energy. We all agreed we’d love to go, and we even made some plans a couple of times, but things just didn’t work out in that direction.

Until one day…

It was at least two weeks after we had left Calca that Katya announced she had acquired a tent from a friend and the four of us could go to the Can-Can lagoon one day, spend the night there, meditate by the water and come back down the next day. Meanwhile we had found out this lagoon was also famous for a special shadow discovered by a guy a few years ago: the shadow of an Indio being “chased” by a puma. He wrote two books about it and the place became quite popular for that, as well as for the legends coming from the Incan times. In any event, the only thing we knew about the shadows was that they were only visible at a specific time of the year, and only for about a month, which happened to be October – the month we were there.

Finally, D day

So we one day decided the time has finally come. We woke up early, packed some things, bought a bit of food for the way and off we went. We did not know the way, nor did we know where we were supposed to start from, but we figured it’d be easy to get there since it’s such a popular place. We were wrong! We looked for the tourist information office in Urubamba just to find out there wasn’t one and we’d have to go to Calca if we wanted information about the lagoon. We then tried the internet but didn’t find any practical information at all about how to get there. We then tried asking some random people on the street, but that didn’t prove any more successful.

We had heard somewhere somehow that the trail to the lagoon starts from Urco, a little village close to Calca. So in the end, almost at midday, we got on a colectivo (the collective taxi) towards Urco. It was then that we learned another very important lesson: if you’re looking for information, ask the colectivo drivers! They know everything what’s going on and especially how to get to the places you’re looking for. When Katya wanted to double check that Urco was the place we needed to go to, she got an immediate reply of “Of course!” as if that were the most obvious and basic information in the world, something everyone should and does know. Well, we had just wasted a few hours looking for that “obvious” piece of information…

Starting the climb

When we eventually got to Urco it was already lunch time, so we found a place where we had the best arroz a la cubana ever, supplied ourselves with 2 liters of water and some 3 liters of chicha to give us energy on the way (chicha is a drink made of germinated corn, it’s alcoholic in a small percentage and it’s also said to be very nourishing and full of energy). It was quite easy to find the path once in Urco, as indeed everyone there knew about Can-Can. There were different ways to get up and when we finally found one we asked a mamacha how long it takes to get up there. She said 4 hours. A few minutes later we asked a papacho. He said 2 hours. Then measured us from head to toe and added “For you, 3 hours”.

Five hours of intense walking later it was already dark and we were nowhere near the lagoon. We had no idea what had happened, as we had followed what we thought was the right trail. We might have been slower than the average because it was so incredibly hot and the path always up, up, up, so we had to stop often to hydrate ourselves and have a bit of a rest in the shadow of a rock or larger plant found on the way. Not to mention we were at over 3000m high, and anything you do at that altitude is so much more difficult than at sea level. Even breathing, for that matter. Also, we had to take breaks to admire the scenery which was, as usual in the Andes, simply gorgeous.

Setting camp and the noises in the bushes

When we realised it was going to get dark soon and we had no idea where the lagoon was, we knew we had to set camp somewhere for the night. We were quite worried as the path was still always up up up and we needed a flat ground to set up our tent. We were really lucky that just minutes before it got dark Silviu came across this flat-ish ground surrounded by barbed wire, a place that seemed perfect for our overnight experience. We were especially happy for the barbed wire as we really had no idea what kind of creatures would be wandering around the area during the night.

And boy, were we even happier just minutes later, as while starting to set up the tent we heard some noises a few meters from where we were. It was already dark so we couldn’t see what it was… but then, as we were staring in the direction of the noise, we saw something shining in the dark. Two of the same things. Round. A pair of eyes! Oh my dear Lord, a pair of eyes! Of course images of pumas immediately appeared in our mind and we starting searching for any file in there that had any information of the kind “how to deal with a puma”. Half way between panicking and staying calm we started making noises to get the creature to move so we could get a look at it with the poor light of our flashlight. Eventually the creature did move and oh, were we relieved to realise it was in fact a … cow! It was a cow!! What relief… oh what relief!

It was peach dark by the time we finished setting up the tent and just as we were about to get in we saw lights at the top of the mountain, coming down towards us, and we heard voices shouting “Pedro!! Pedro!!!”. As it was so soon after the puma-turned-cow experience, we didn’t want to deal with anything/anyone else anymore, so we got inside the tent ready to finally have our dinner of bread, cheese and olives, the only things we dared to carry with us to 4000m.

Literally 2 minutes after we all got into the tent it started pouring. While expressing our happiness that the rain had waited for us to finish setting up the tent, we felt some drips falling from… somewhere. Not little was our surprise when we realised it was raining inside the tent! It was the two layers kind and if they touched each other when raining the water went through, into the tent. Since the ground we had set up our tent on was only flatISH, there was quite a bit of slope going on there and the two layers easily touched each other. We spent the next 20 minutes using our creativity to come up with solutions to the crisis, and in the end we actually succeeded. We ended the night with a bit of dinner and went to sleep in a most uncomfortable position, with the rain continuing it’s beautiful concert outside and with our prayers that it would not start raining inside again. We were cold and miserable as it was, we thought, so being drenched during the night in that very low temperature would have really not been fun at all.

The morning… finally, the morning

Eventually light came… and I don’t think we’d ever been happier and more eager to get up in the morning. We had gone to sleep in the slope, so when we woke up in the morning all 4 of us were crouched at the bottom of the tent, in the part destined for our feet. It was easily one of the worst night we had had in a long, very very long time.

We had a very small breakfast and on the road we were again, eager to finally make it to the damn lagoon. Two hours later, we actually did! That meant we were on the road for 7 hours for a journey we were told would take 2-3-4 hours. We later found out this was the norm in the mountains, distances and time were so relative you could never trust one source… and whatever you were told you had to add at least a couple of hours to bring it closer to reality.

Around 9 am we finally made it up there.

Silviu had decided the previous evening he wanted to stay for another night near the lagoon, and in the morning Katya announced she’d like to stay as well. When we got up there, Boca and I instantly felt we had to stay too. That was pretty funny, as we had originally bought food for one, maximum two meals… and now we were looking at distributing that over 5 meals. A challenge?

Little did we know where our answer would come from and how the 4 of us would manage to survive there for one and a half days with nothing but 6 pieces of bread, 6 bananas and a piece of cheese.

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

A kék lagúna, azaz a Can Can Lagúna 1.

Tessék mondani mennyi ideig tart felsétállni a lagúnához?

–       Urubambától 3 óra, Calcától 6 óra.

–       Urubamba és Calca közöt kell elindullnia a hegyen, s 4 óra.

–       Igen, Urubamba ls Calca között, 2 óra… de a ti tempótokban inkább 3 óra.

 

Ígyhát Urubamba és Calca között kis faluból, Urko-ból indultunk délután 2-kor, merthát mindezen információkat a mászás napján derítettük ki, mivel Silviu és Katya, akik a mászást szervezték nem foglalkoztak olyan részletekkel, hogy akkor pontosan honnan is kel indulni J gondolhatjátok az én kis szervezettségemnek ez igen kihívó szituáció volt, hogy ne kapjak agybajt. Mindenestre gondoltuk, hogy akkor max 4 óra alatt a lagúnánál leszünk, ahol sátorozunk este, s másnap szépen hazasétállunk.

Az út fölfelé könnyen járható kis ösvény volt, amit csak a 2800m magasban kezdődő hegy levegő ritkasága nehezített meg. Lassan haladtunk, s minden 20 percebn meg meg álltunk, hogy nagyokat lélegezzünk. Sportolni ilyen magasban sokkal megterhelőbb, mint vízszinti magasságban. Ezért sokan oxigén palackot hordanak magukkal de a helyiek, s a helyiehez hasonló világutazók csak coca levelet rágcsálnak. Sok csomagot nem vittünk magunkkal, csak válltóruha, melegruha éjszakára, hálózsák, s étel estére és reggelire volt a hátizsákunkban.

Az út szép zöld környezeten vezetett keresztül, s egyre magasabbra értünk, szebbnél szebb kilátás várt ránk a völgyre s a közelben magasodó hófedte hegycsúcsokra. Más mászókkal nem találkoztunk az úton, s néha meg is fordult a fejünkben, hogy jó úton megyünk e? De mivel közel s távolban az volt az egyetlen ösvény, amin haladhattunk gondoltunk nem lehet nagy baj.

 

Sátorállítás

Lassacskán kezdett sötétedni, s mi a lagúnának még hírét hamvát sem láttunk. Az Argentín lagúna „üldözés” után még egy hajkurászáshoz nem igazán fájt a fogam, de ha már idáig eljutottunk, ugye…

Már 5 óráj másztunk,  s sötét volt. Mindig csak azt mondogattuk magunknak, hogy csak a következő csúcsig kell eljutni, s ott lesz a lagúna… de nem volt.. Ígyhát úgy döntöttünk lesátorozunk. Silviu rábukkant egy szögesdróttal körülvett pár m2 es területre, ahol víz tartályok voltak elkerítve. Gondoltuk ez tökéletes lesz a kempingre, így át is másztunk a kerítésen és sötétben próbáltuk összerakni a sátrat. Gondoltam nekem foggalmam sincs hogy kell sátrat állítani, úgyhogy majd csak segítkezem a többieknek, ám hamar kiderült, hogy a többiek még annyira se tudják, mint én, így a végén ők assziszztáltak nekem. Még jó, hogy vagy 10 éve egyszer állítottam sátrat J Hamar kiderült azonban, hogy annyira nincs veszve a dolog, mert elég logikus a sátor összeállítás.

 

Mi van a bokorban?

Ahogy készlettünk, mozgást hallottunk a közeli bozótosban, s ilyedten néztünk egymásra, hogy vajon mi lehet az. Elemlámpánkkal gyorsan odavilágítottunk, s 2 világító szemet láttunk. Rögtön megfordult a fejünkben, hogy most akkor ez egy puma vagy más ragadozó állat? Azt hiszem, soha nem voltunk olyan hálásak, hogy szögesdrót mögött vagyunk, mint akkor. Pár perc mulva azonban kiderült, hogy szerencsékre csak egy tehén kószállt el erre, s nincs okunk az ilyedségre.

 

Esik az eső a sátorban???

Behúzódtunk tehát a sátorba, elfogyasztottuk zsömlécskéinket sajttal, majd álomra hajtottuk fejünket, ami nem volt nehéz, hisz a mászás eléggé kifárasztott mindenkit. Azonban ahogy kényelmeen elhelyezkedtünk elkezdett szakadnia az eső. Ami magában nem lett volna nagy probláma, hisz a sátor külső rétege vízálló, viszont gyorsan kiderült, hogy az nincs rendesen kifeszítve, így hozzáér a belső réteghez, ami ennek átázását majd a víz sátorba csöpögését eredményezte. Persze senki nem akart kimenni az esőre és újra szögelnia a külső borítást, így belülről próbáltunk meg mindenféle dolgokat (kistáska, nadrág) a belső rétegre akasztani, hogy lejjebb húzzuk, s így ne érintkezzen a másikkal… nagy nehezen sikerült cselünk, s végre kényelmesen aludhattunk. Már amennyire kényelmesenek lehet mondani a földön alvást hálózsákban kint fagy körüli hőmérsékletben. Ráadásul a talaj elégé lejtős volt sajnos, így reggelre mindannyian a sátor egyik oldalába lecsúszva találtuk magunkat. Azt hiszem eddigi életem legkalandosabb sátorozása volt e kaland. 🙂

Végre elértük a várva várt lagúnát… a következőkben.

 

Posztjainkkal szeretnénk minnél több kérdéseteket és kiváncsiságotokat kielégíteni, így légyszives írjátok meg visszajelzésként (Leave a Reply) vagy akár emailben, hogy miről szeretnétek még hallani egy – egy országgal kapcsolatban.