Tag Archives: Ollantaytambo

The bullfight and Ollantaytambo’s 137th Anniversary

We were once more “lucky” to be at a certain place at the very right time: just a couple of days after we got to Ollantaytambo, the little town celebrated its 137th Anniversary. The celebration started on a Thursday and continue all the way until Sunday, with parades during the day and concerts and party in the main square during the night. We went there on Friday with the gang at the lodge and had a huge and most delicious trout sold by mamachas on the side of the road (we realised later that was one of the things never missing at any big celebration, together with the chicha and the rivers of beer flowing down pretty much everyone’s throat). After having the trout and chicha and watching some parades (people from 35 different communities in the mountains came down that day dressed up in their traditional clothes and proudly carrying the community’s flag) we went back to the square during the night with some of our guests, Dave, Jess and Dave (another Dave). There was a concert going on, the Andean version of Britney Spears, and once she was done (and boy were we happy she was done) another band came on stage. Our happines was short lived, as for the next hour they sang a few songs that to us all seemed to be one single song with different lyrics. The melody was exactly the same for all the songs, and only the lyrics seemed to change every now and then. Nobody else by us seemed to mind though, and the square was full of people drinking beer, dancing away and enjoying themselves as best they could.

By the time we went back, just after midnight, the spirits were pretty heated and some people were already starting fights with eachother. We saw only one, two guys who were so drunk they couldn’t even properly fight, but they were more just falling on each other and then to the ground, punching the air and shouting some indecipherable swear words to their opponent. A couple of policemen were there too, but they seemed more amused than alarmed, and we later found out this was every day reality for them,:people getting ridiculously drunk then starting fights with each other. One man said as we were leaving: “Oh yeah, this is when it begins, but wait until later, there’ll be fights everywhere!”

We clearly did not wait, but the next day we met Craig, a texan we had befriended who was managing a restaurant in the plaza, and he told us that when he got up for work in the morning the plaza was covered in drunkards sleeping on the pavement, locals and gringos alike, nothing under them and nothing over them either, even though the nights do get pretty chilly in the Valley. We talked about the alcohol madness in the region and we couldn’t reach a conclusion about why people drink so much here. Some said boredom, others said habit, culture, “children do what children see”… In any event, it made me think of this really sad fact I’ve noticed during my travels: that too many people all over the world constanly feel the need to drink themselves happy.

Sad? You bet.


Our first bullfighting experience

Another thing that was happening during the celebrations was a bull fight – something neither Boca nor I had seen before, and something we were even unaware was so popular in South America. Well, I guess it would have been hard for the Spanish not to leave such a strong tradition behind. Even though we’re definitely not fans of seeing animals being killed, and especially purely for entertainment, we decided to go and experience a corrida in the hope we would understand it better and be able to form our opinions and judgements after. In the end we can’t realy judge something we have not ourselves experienced, right?

We were lucky we had Miguel with us, as he seemed to be a bit of an expert on bull fights and he explained everything we needed and wanted to know. We had no idea how many little rules there were and how complex this “art” or “sport” actually was. How the bulls have to be grown to 450-500kg before being used for a fight, and that takes up to 5 years. How when a bull is taken out for a fight, that is its first time out in the ring, and it’s never used for “training” purposes before. How the only way you can tell if the bull is going to be a good fighter is by testing the mother and her fighting instinct. How if the matador does not perform the killing smoothly, he is given a fine. How if he performs it really smoothly he receives one of the bull’s ear, both ears or both ears and the tail. How the clowns are there to entertain the audience, but mostly to intervene when a matador is in trouble, distracting the bull. “Their job is very risky”, Miguel told us, “they are very brave to be taking up such jobs”. Or maybe they’re just adrenaline junkies, I though. Or might be full of guilt for something in their past and that’s how they make themselves feel better about it. Or they are suicidal. Or… who’s to know, anyway…

The show was supposed to start at 3pm and Miguel said we should be at the place early to get good seats. We got there after 2.30pm and the place was still close to empty. We got some great spots, in the front row so very close to the action (the arena was very small anyway, not even close to a “real” one) and also just near the lady selling beers from a bunch of boxes. What else could you desire? People starting coming in more seriously after 3.30, and the first bull came in just before 5pm. Latin American time, indeed!

We were happy to realise the show that day was not an official one, so none of the bulls were going to be killed at the end. That made us feel so much better, as the moment the first bull was led into the arena both Boca and I already wanted to cry at the though they would be killing that beautiful creature. The show lasted for about 2 hours and it was definitely an interesting experience – not one that made us change our opinion about the cruelty and unnecessity of killing the animals though. No matter how much Miguel tried to explain to us that is was nothing but “art”, we just did not see the point of all the killing.

What stunned us (and what actually made the show more exciting) was the fact that random people were allowed to go inside the ring and take a shot at the bull. There were plenty of macho men eager to show off their manhood and impress those present (and probably themselves). The first guy who did it was hammered, so the bull stepped on him quite well a couple of times, to the mad crowd’s delight. He stayed in the arena until the end, but mostly hidden behind protective screens, not nearly as brave as he had been in the beginning. Another guy jumped in drunk as well and picked a fight with the clown. His little girl, who was not more than 6 or 7, jumped in to help her daddy out. The crowd gasped – the bull was still in there! We all held our breath as the policemen came in and took the girl and her crazy drunk father out. We the foreigners seemed to be the most alarmed ones though, as probably for the locals this was again nothing out of the ordinary.

That was our first bull fighting experience, and probably the last one for a long time to come.


Full moon at the Full Moon Lodge

On November 10th, a full moon day, Vince and Carlo decided to organise the first of what would be a monthly celebration to honor the full moon. It had everything – great food cooked by Gabriel, good music played by us, a lovely local band that played Andean music, beer and Pisco Sour, really lovely guests and a big fire to celebrate it all. The highlight was a shaman who talked a bit of Andean traditions then performed a ritual in which we all used coca leaves to put in our wishes and then offer them to Grandfather Fire. The other highlight was a night tour to the ruins nearby, to see the moon lighting up the whole hill with its bright and lovely shine. The moon that night was spectacular, and the celebration memorable. We thought it was a good way to introduce and prepare us for 11.11.11, the day we had been looking forward to since we first came to South America.


If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.


Bika viadal Ollantában

Szabad időnkben van idő Carloval, barátaival és nagybátyjával, s annak barátjával lógni, akik mind nagyon kedves és segítőkész emberek. Vince, Carlo nagybátya, aki a lodgeban tartózkodik 1 hónapot, majd megy vissza amcsiba, nagy szeretettel kezel minket, s sokszor hoz nekünk gyümölcslevet a piacról reggel a reggeliért cserébe, amit nekik csinálunk 🙂

Velük mentünk el a helyben rendezett bika viadalra is, amit Ollanta 137dik évfordulóján rendeztek. Iunia és az én életem első bikaviadala volt, ami szerencsére nem volt professzionális, mert mint utóbb kiderült a prof-on megölik a bikákat, amit semmikép sem akartuk volna látni. Épp elég traumát okozott nekem gyerekkoromban hallgatni a malacok sírását, mikor disznóvágás volt nagyiéknál…

Szóval itt csak 250kgos bikák és tehenek küzdöttek a matadorral a szokásos 500kgos helyett, de nekünk ez pont elég volt, hogy képet kapjunk milyen is egy viadal. Persze a matadorok tánca a bikákkal érdekes látvány volt, ahogy a szines kendőt rázzák, majd hagyják, hogy a bikák 2cmre tőlük vágtassanak el szarvacskáikkal.


Minden, amit a bika viadalról tudni kell

Miguel, Vince barátja nagy bikaviadal rajongó, így sikerült egy két érdekességet megtudnunk eme eseményekről. Például, hogy állt 3 torreádor van egy viadalon és fejenként 3 bikával küzdenek. Ahogy említettem a bikák átlagosan 500kg-osak, s még sosem vettek részt viadalon. Minden bikának ez az első küzdelme, sosem tanítják őket. Onnan lehet tudni, hogy a bika jó küzdő lesz e vagy sem, hogy az anyját tesztelik, hogy az hogyan küzd. Az igazi viadalon a matadornak meg kell ölnie a bikát. Azonban ha nem egy döféssel teszi ezt meg, pénz büntetésben részesül. Ha “szép” volt a döfés, akkor jutalomként megkaja a bika egyik vagy mindkét fülét vagy estleg a farkát is. Mit ne mondjak ezt elég szörnyű volt hallgatni. S Miguel hiába próbálta magyarázni, hogy ez művészet, mi akkor is csak a hidegvérű ölést láttuk, s nem értettük miért kell a bikákat a másvilágra segíteni. Amikor megláttuk az első bikát, aki szinte halálra rémülteni kapkodta a fejét, hogy most mi történik vele, s miért kell neki az életéért küzdeni mind a kettőnknek összeszorult a szíve, s szinte éreztük a bika félelmét a levegőben.

A viadalon van egy bohóc is, aki szintén a bikával – monjuk azt – játszik. Eleinte nem értettük, hogy ez miért kell, de Miguel rögtön elmagyarázta, hogy a bohóc az, aki eltereli a bika figyelmét ha a matador bajban van, ígyhát az ő feladatuk a legveszélyesebb. Ezen a viadalon a bikák fele nem volt nagyon agresszív, így a bohóc még rá is ugrott az egyik hátára viccből.

Voltak olyan bátor jelentkezők is, akik a nézőközönségből léptek elő, hogy kicsit megtáncoltasság a bikákat. Ezek közül volt tehetséges és talaj részeg is, aki tuti az életével játszott volna egy rendes viadalon, itt szerencsére a bohóc megvédte a bikuci támadásától, s végül persze a rendőröknek kellett az apukát kivinnie a pályáról miután a férfi vagy 6 éves kislánya beugrott a karámba apucit “megmenteni”… hát mit ne mondjak, egyes szülők teljesen felelőtlenek, főleg mikor részegre issszák magukat. Azt hiszem ez az, ami minden országban ugyan az, emberek, akik az alkoholtól várják a boldogságot.

Bika viadal mellett volt kakas viadal is, de azt nem sikerült megnéznünk (talán jobb is). A téren mindenféle felvonulás volt, ahol 35 különböző hegyekben élő falvak lakói jöttek le népviseletben, a zászlajukkal, hogy bemutatkozzanak. Volt sok szép kosztüm, s egy pár számunkra vicces vagy ilyesztő is. Emellett frissen sült keszeget is lehetett venni ebédre, ami kicsit drágább volt (7 soles, USD2), mint egy menu de dia (3-4 soles) de a keszeg kétszer akkora volt. Eme ételt hatalmas főtt kukoricával tálalták, s evőeszköz hiányában midnenki csak kézzel ette 🙂

Napjaink tehát így zajlottak a nyugodt, de túrista teli kisvárosban, ahol egy jópár új ismerősre tetünk szert, akik szintén külföldiek, s akik valahogy mind hasonló indokkal voltak errefelé: elegük volt otthoni gringo (fehér ember) életükből, s valami változást szerettek volna, így Latin Amerikai körútra jöttek, avagy eladák mindenüket és ideköltöztek.

A Szent Völgy egy csodálatos hely, immár harmadik hónapja boldogan szagolunk bele alevegőbe errefelé. Aki erre jár, ide mindenkép el kell jönnie!


Milyen volt a különleges 11.11.11 andoki szertartás és egy különösen nőknek tartott inka szertartás, megtudhatjátok a következőkben…

Olleantaytambo and volunteering at the Full Moon Lodge

We caught a 9am bus from Juliaca just minutes before it was about to depart, said good bye to Silviu when we got to Cusco and got back to Olleantaytambo on a Tuesday evening after a full day of traveling. We landed in the middle of a party celebrating Thomas’ birthday, one of Carlo’s friends and at the same time one of the many foreigners working/volunteering in Olleanta. It was aparently pretty easy to find such oportunities there, and a lot of people were excited about spending a bit of time in the little town. Upon talking to people we found out some travelers do what we were about to do regularly: when in a new place they look for a hostel/lodge to volunteer in for a couple of weeks, and use the time to soak up the spirit of the place and see all there is to see around there too. If you’re traveling on a budget and with no time restriction, this is something you might want to consider so that you can spend more time in a place with way less money. Some travelers search hostels online and write to them before they head to a new destination, so by the time they get there they already know where they’ll be volunteering and for how long. Pretty awesome idea, we thought, and had we known about this before we would have surely done it in the other countries we’ve be

We were exhausted the night we got to the lodge, so we spent a bit of time getting to know some of the people, then had a well deserved good night sleep, preparing for the next day – our first day of “work” :).


Starting work

When we got up at 6.30am we realised we had “chosen” the best day to start working: the day after a party! The kitchen was in a terrible shape and it took us almost 5 hours to bring the place back to looking reasonable. Carlo then gave us a short “tutorial” on what we were to do while there: our arrangement was 5 hours a day, 5 days a week, mainly in charge of breakfast for the guests in the morning and then keeping an eye on the place, taking care of accommodating the new guests and keeping the register up to date. Seemed simple enough, and later we found it indeed was!

We felt at home at the lodge starting day 1, and that feeling only continued to grow for the next couple of weeks. Carlo’s friend Gabriel from Lima was there, and a few days later Carlo’s uncle Vince (who’s in fact the owner of the lodge) and his friend Miguel came over as well, so we had ourselves quite an awesome little “gang”. There was no time for boredom or dullness, that’s for sure:).

And then there were the guests, some of whom we connected so well with that we still keep in touch. We loved spending time chatting to them, playing cards and sipping wine, or just sharing stories around the fire until late into the evening. We found the people coming to Peru in general and Sacred Valley in particular to be quite a different kind of tourists, with a story about how they gave up their “former” life in search for something, in search for themselves. Very similar to the people we met in the Eco Yoga Park in Argentina, and also to many of the people I had met in India. It was inspiring and lovely to hear these people’s stories and notice the similarities with, why not, our own. The idea that so many people out there are dissatisfied with what society says they should do in order to be happy, and are searching for that thing that will truly make them so, that idea gave us hope that people are and will be learning more and more how to really find fulfillment and happiness.


Every day at the lodge

A big part of the days spent at the lodge were full of different other activities, from attending different ceremonies back in Urubamba, to celebrating Olleanta’s 137th Anniversary with its inhabitans, experiencing our first bull fight (as spectators, of course) and fist Andean baptism, and taking part in a beautiful Full Moon Celebration (read about these experiences in the next post). The days when we didn’t go anywhere flowed pretty smoothly, with a similar program each day: waking up at 6.30am, finishing with breakfast by 10 or 11, then lying in the shade with the laptop or a book until lunch time, having some lunch in town, maybe distributing some cards to tourists met on the way, then back to the lodge for another round of writing and reading. We’d usually end the day curled up in bed with some pop-corn and a good movie. Not bad days they were, that’s for sure:).


If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Ollantaytambo és a Full Moon Lodge -ban való dolgozás

2 csodás nap után Taquille szigetén, itt volt az idő, hogy visszatérjünk Ollantába és elkezdjük önkénteskedésünket.

Mikor már a buszon ültünk visszafelé rápillantottunk a perui vítzumunkra, s láttuk, hogy az nem 3 hónapra, hanem csak 2re szól, így 4 nap mulva lejár.

Szerencsére tudtuk, hogy nincs nagy baj, mert lejárt vízával is lehet az országban maradni, s csak a kilépéskor kell majd USD1-t fizetni naponként, amennyivel tovább maradtunk. Amúgy sem vot nagyon mit tennünk, mert már a buszon ültünk, s visszajönni, átlépni a határon, megszállni Chilében 1 éjszakát, s visszabuszozni, nem érte volna meg. Ígyhát 10 perc gondolkodás után nyugodt szívvel utaztunk tovább.

Napjaink a napsütéses Ollantában csöndesen telnek. Reggel 6kor kelünk, ahogy eddig is, majd a piacon kezdjük a napot reggilit véve. Majd 7től 10ig reggeli készítés, ami gyümölcs salátából, tojásból, kenyérből és lekvárból áll. 10től 12ig, pedig csak az edények mosogatásával és a vendégek ki és be jelentkezésével kell foglalkoznunk, ami mellett mindig van idő a kertben olvasgatni. A lodgeban csak 6 szoba van, melynek egyikében mi vagyunk, így szerencsére sosincs nagy tömeg így kényelmesen tudjuk a reggelit készíteni. Délutánjaink szabadok, amit a városban való sétállással, névjegykértya osztogatással, vásárlással, ebédeléssel és internetezéssel telnek.


Ollanta maga

Ebédelni állt a piacra megyünk szokás szerint, ahol a legolcsóbb az étel a városban. Ollantáról azt tudni kell, hogy egy gyönyörű szép városka, hatlmas hegyekkel körülvéve és inka romokkal a hegyoldalon. A városban az utca nagy kövekkel van kirakva, ami kicsit középkori stílust eredményez, ami nekem személy szerint nagyon tetszik. Rögtön bele lehet szeretni a helybe…

A gyönyörű körneyezet mellett sok kávézó és étterem van a fő téren, így mindig lehet hova beülni. A régies stílusú házak között, amik szűk kis utcákkal vannak összekötve élvezet sétállni. Ollanta az a hely, ahonnan a vonat indul a Machu Picchura, így rengeteg túrista száll meg itt naponta. Ha valaki nem vonattal szeretne menni az Inka romokhoz, akkor azok is rengetek sétálló, bicikliző opciót találhatnak itt.

Ollanta csak 15 percnyire van Urubambától, de az árak sokkal drágábbak. Ez persze azért van, mert ez az egyik leg turiszikusabb város a Szent Völgyben Cuzco után a fent említettek miatt. Rengeteg hostel és hotel található a városban, s a fő tér körül is sok puccosabb étterem van a túristáknak. Még reggel a piacon is legalább 30%al drágábak a zöldségek, gyümölcsök, így megéri hetente 1x átmenni Urubambába vásárolni. Ilyenkor álltalában úgy nézünk ki, mint a málhásak Iuniával, főleg mikor a 180db tojást cipeltük haza… 11 kg volt 🙂 ennyi tojást se vettem még sosem…

Persze ha valaki erre jár, mindenkép ajánlom, hogy megszálljon a városban, mert gyönyörű. S persze ilyenor a Full Moon Lodge-ba gyertek (www.fullmoonlodgeperu.com), ahol egy dupla ágyas szoba 55 soles continentális reggelivel vagy 60 soles (USD20) Amerikai regelivel.

S, hogy milyen is egy bika viadal? Hamarosan megtudhatjátok!


Munkát szerezni a Szent Völgyben, s újra látni régi ismerősöket

Urubambába a dzsungelből, itt volt az idő, hogy összefussunk régi s új ismerősökkel. Giselle mesterünk Peruban jött, egy új csoportot hozva arra a túrára (Sacred Journey – Szent Küldetés), amin mi is részt vettünk fél évvel ezelőtt. Meg is beszéltünk egy találkozót csütörtök estére a faluban, ahol megzsálltak, Ollantaytambóban, ami szerencsére csak 15 perce van Urubambától.

“Véletlenül” összefutni Hermanoval

A találkozó délutánján a városba igyeketünk miután az aznai programunk törölve lett, így elhatáoztuk, hogy beülünk kedvenc helyünkre, Kai-ba egy gyümilére és internetre. Sajnos a hely zárva volt, így búslakodva tovább ballagtunk új hely után kutatva. Egy párszor már körbejártuk a belvárost olyan kávézó után kutatva, ami megengedhető áron van, s sok finom péksüti választékjuk és kényelmes fotelük van irogatásra. Esetleges internetről nem is beszélve, amit tutunk, hogy csak 2 helyen van. Szóval aznap teljesen véletlenül eltévedtünk egy új utcába és rátaláltunk egy új, s csodálatos helyre, ami pontosan olyan volt, ahogy elképzeltük, s az áraik is backpackkelős sztenderdhez valók voltak. Először a kertben ültünk le, s ott írogattunk, de hamar konektorra volt szükségem, így bementem. Vagy 10 perce ültem ott, mikor felnézek és kit látok, hát nem mast, mint Hermano Tahuirót, inka tanító mesterünket. Alig hittünk a szemünknek, hogy mit keres itt Urubambában, hisz tudtuk, hogy a csapapt a Szent Hegyre ment aznap. Azt mondta, hogy volt dolga errefelé, s tudta, hogy mi ebben a városban vagyunk, így egész nap azon meditált, hogy összefusson velünk a városban. Mikor Urubambába ért, megkérdezett egy lányt véletlenszerűen, hogy hol tudna inni egy jó kávét, mire a hölgy pont oda hozta őt ahol mi voltunk. Persze Hermano nem csodálkozott ezen nagyon, hisz tudta, hogy gondolatunkkal sok mindent elérhetünk az életben. Tanáraink mindig motiválltak minket arra, hogy “manifesztáljunk” (erre egyszerűen nem találok helyes Magyar fordítást) azaz, a gondoltainkkal befolyásoljuk a jövő eseményeit. Ha minden nap leülünk és 5-15 percre becsukjuk a szemünket, kimondjuk vágyinkat, s elképzeljük ahogy azok megvalósulnak, előbb vagy utóbb be is következek. Erre a legnagyobb bizonyítékom ez az utazás. Mikor eldöntöttem, hogy jönni akarok nem volt meg rá az elegendő pénzem, s 3-4 hónapig minden nap reggel elképzeltem, ahogy megszerzem a szükséges összeget, s boldogan utazok… 4 hónappal később itt voltam. Azóta többször is manifesztálunk dolgokat Iuniával. Legtöbbször palacsintát reggelire, vagy olcsó szállást stb, s egyre jobban be is jönnek a dolgoka 🙂

Szóval ott ültünk Hermanóval, s boldogan fogysztottunk el egy kis gyümölcslevet együtt, míg beszámoltunk gyorsan az elmúlt fél évünkről. Rendkívül jó volt újra látni őt, s együtt eltölteni egy kis időt.

Találkozás Gisellel

Elbúcsúztunk Hermanótól a kávézóban, mert nekünk még haza kellett menni átöltözni, s amúgy is tudtuk, hogy újra látjuk majd egymást pár óra mulva. 7 órára szólt a randi meghívás, de Giselle nem ért vissza Cuscuból addigra, mert az utún lemaradt bőröndje után kellett intázkednie, így egy forrócsoki mellett ismét csak Hermanóval beszélgetünk, merthát volt miről. Rengeteg kérdésünk volt, amire persze ő kivétel nélkül tudott válaszolni. Hát igen, így képzel el az ember egy igazi tanárt. S milyen szerencsések vagyunk, hogy ő a miénk… 🙂

Giselle 9 órára ért a megbeszélt helyre, s nagy ölelkezések után vele is rögtön nagy trécselésbe kezdtünk. Jó volt újra együtt lenni és megbeszélni az élet nagy történéseit J Mivel tudtuk, hogy  a Szent Küldetés csapata Punóba tart 2 nap mulva, ami a ugye a Titikaka tónal található, amin Peru és Bolívia osztozik. Mi elhatárztuk, hogy végre átlépünk boliviába, így gondoltuk miért ne mennénk Gisellékkel Punóba, így legalább több időt tudunk együt tölteni, és kapunk egy olcsó fuvart is J Gislle és Hermano persze nagyon örült ötletünknek, s még arra is rábeszéltek minket, ohogy akkor már menjünk velük a Titikaka Tóra is, ahol annó 7 hónapja is votltunk. Nekünk sem kellett ezt kétszer mondani, így le is zsíroztuk a dolgokat! Mire beszélgetésünket befejeztük már 10 óra után volt, így Giselle and Hermano nem engedett minket egyedül haza, hanem inkább meghívtak magukhoz a lodge-ba ahol megszálltak. Eleinte nem örültünk neki, hogy nem tudunk haza menni este, s a szállóban kellett megszállnunk éjszakára, de ugyebár ennek így kellett lennie, hisz enélkül nem történt volna meg, hogy…

Állásajánlat éjfélkor

Egy újabb véletlenek sorozata vezetet minket ahhoz, hogy egyik a túrára elképzelt állmunk teljesüljön.

A lodgeban megismerkedtünk a tulaj unokaöccsével, Carloval, aki Perui származású, de amerikában nőtt fel, s aki jelenleg a szállót vezeti. Lefekvés előtt még jókat nevetgéltünk Carlóval és Gisellel, így otthonosan érezve magunkat a szálláson, ami amúgy rögtön megtetszett nekünk, mert hatalmas füves kert; tiszta, tágas szobák és csodálatos környezet hatalmas hegyekkel fogadot minket. Viccelve meg is kérdeztem Carlót, hogy nincs e szüksége segítségre, mert mi szivesen maradnánk akkor itt a lodgban J A válasz meglepő módon (vagy mégsem) az volt, hogy: “De, pont keresek önkénteseket amúgy. Ha itt maradtok, napi 5 órát kell dolgozni és cserébe kaptok szállást és reggelit.” Carlónak mondtuk, hogy pár nap mulva visszajelzünk neki az új “állásunkkal” kapcsolatban, merthát ugye 2 nap mulva Boliviába terveztünk menni.

Gisellel még sokáig trécseltünk aznap, s rájöttünk, hogy mind a 3an sokat válltoztunk az elmúlt 7 hónapban. Eme válltozások egyértelműek voltak a másik számára, s örömmel vettük tudomásul, hogy eme válltozások csak mindannyiunk előnyére válltak.

Este átgondoltuk a helyzetet, s úgy dontöttünk nem megyünk most Boliviba, hanem inkább elfogadjuk az önkéntes pozíciót a lodgeban, s a Titikaka tó után viszajövünk Ollanta-ba.

Az emberiség Szülőföldjén, a Titikaka Tónál

Így tehát eltöltöttünk egy napot leautózva Punóba Gisellel, Hermanóval és az új csapattal, köztük Akirával, akivel sikerült jól összebarátkoznom közös érdeklődési körünk lévén.

A titikaka tóhoz érve újra részesei lehettünk a csodálatos tájnak, a fáknak, a hegyeknek, az égszínkék tónak, amiben meg is mártóztunk a hideg ellenére, hisz ez egy szent tó, mivel az andoki kultúrában úgy tartják, hogy itt született meg az emberiség. S így a tóban való mártózás tisztitó hatású.

Újra találkoztunk Eliassal, aki itt él családjával, s akik a legfinomabb keszeget készítik ebédre. Másnap a csipet csapat vissza utazott Punóba, hisz a Küldetés véget ért, de mi Giselel és Hermanóval maradtunk még egy napot a szigeten. Aznap lementünk a partra, s csodás napsütésben végeztünk el egy gyakorlatot, amit Hermano tanított minket az aggodalmaink elengedésére, amit aztán Pachamama (Anyaföld) használ majd az ő fertőtlenítésére. Ezután ismét egy kis lubickolás következett, ami délben, csak eleinte volt szúrósan hideg, de pár perc mulva csodálatosan éreztük magunkat, ahogy Yaku Mama (Anya víz) lemosta minden félelmünket, kétségünket, s aggodalmunkat. A víz után a parton meditáltunk, majd oly mély álomba estünk mindannyian, mint Csipke rózsika J Ebédre ébredtünk, s boldogan malyszoltunk el egy újabb adag keszeget, amit persze a tóban fognak. Az estét egy tűz szerttartással  zártuk, ahol Giselle vezényletével elengedtünk olyan dolgokat, amik már nem használnak nekünk, s megkértük Nagypapa Tüzet, hogy tisztítson meg minket ezektől. Ezután coca levelet helyeztünk a tűzbe kívánságainkkal együtt.

Remekül éreztük magunkat az elmúlt pár napban régi és új barátaink társaságában e szent helyen. E pár nap ismét csak egy megerősítés volt, hogy milyen csodálatos helyen vagyunk és, hogy van, aki figyeli sorsunkat odafent.

Ahogy befejztük eme poszt írását kaptuk a hírt, hogy szeretett Hermano Tahuirónk pár napja már a másvilágról segíti sorsunkat. A Küldetés után kórházba került, s már nem tért haza (vagyis, lehet, hogy pontosan hazatért). El sem tudom mondani, milyen szomorú a szívünk, hogy nem találkozhatunk már vele többet, s egyben rendkívül szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy kétszer is találkozhattunk vele, s részt vehettünk tanításában. Tudjuk, hogy távozása egy újabb feladathoz hívta őt, s hogy tanítása nem ért véget, s meditációnkban mindig összekapcsolódhatunk majd. Feltétel nélküli szeretete örökre a szívünkben marad.

Coincidences? What are those? And change of plans again.

A new purpose – Pedagooogia 3000

After coming back from the jungle the plan was to spend just a few more days in Urubamba, then finally head over to Bolivia. Going to Bolivia had gained a whole new significance for us the day we left Rio de Janeiro – that was the day Daniel, the special guy who had taken us to the Tijuca forest, gave me a book called Pedagooogia 3000 (Education 3000 –http://www.pedagooogia3000.info/ ). I had shared with him my interest and passion in education and he thought I’d find the book interesting.

Well “interesting” doesn’t even begin to cover how I really felt about the book and concepts shared. Even though the book was in Spanish I devoured half of it on the way to Peru, and was so excited I kept sharing about it with whoever wanted to listen. The writer is a French lady who lives in South America for over 10 years now, and most of the research was based on this continent. Even though the ideas in the book appeared to be implemented in several countries around the region, the “headquarters” seemed to be in La Paz, so I knew I had to go there to find out more. I felt like I had just been given a new purpose to my being in South America, just like I had felt 3 years before about my being in Singapore (when 10 months after getting there I found the job I knew I wanted even before I knew such a thing existed – accelerated learning and soft skills trainings for teenagers). And I knew none of that happened by accident.


Plan for Bolivia – visas and stuff

So long story short, the plan was to head to La Paz a few days after coming back from Quillabamba. You might remember that while in Brazil we found it difficult to get our visa for Bolivia, but meanwhile Carmen told us there’s nothing easier than obtaining a visa at the border as long as you showed the amount needed to buy it. They did not need any of the other documents, and they have a little desk put in place especially for buying the visa. “Just go to the border”, she said “you will get it without a problem”. We decided to follow her advice, so did not even attempt to get a visa before (which would have been so troublesome, going to Lima and then back etc etc, a real pain in the behind).

Silviu was not going to join in Bolivia as he had found an incredible opportunity in Cusco: he had become the “disciple” of a Canadian chiropractor who had had come to Peru more than 15 years ago, for a 4 months job opportunity. He has not gone back home since. He doesn’t need to, he says, and knowing the Sacred Valley we can easily understand him. Silviu had met Howard through Katya and was keen on learning all the incredible techniques he had come to master over the years, teachniques he was willing to share with Silviu freely and openly. When we finally got to meet Howard and see the place where he works, we easily understood why Silviu would want to spend as much time as possible there, in that tranquil place with such peaceful and healing vibes.


Another Sacred Journey

For a couple of months now we had known there will be another Sacred Journey happening in October (just like the one that had first brought us to South America) with our beloved hermano Tahuiro, and this time with Giselle, the wonderful Peruvian lady who first introduced us to the Andean world. We were overjoyed, as we had not seen her since we had left Singapore. And now meeting her in her own country, where we had come because of her inspiration, was something we did not want to miss.


Now that’s what we call “surprise”!

There were 5 people in the Sacred Journey group this time, and they were staying 30 mins aways from Urubamba, in Ollantaytambo. We were in touch with Giselle and finally decided on a day to meet them all for dinner. We had some plans for that day but they were cancelled last minute, so for lunch we went into town in Urubamba then decided to stay a bit longer in a nice cafe and catch up with writing. It was after 2pm and our usual place (Kai) was closed. How upsetting, we thought. There aren’t really that many nice cafes in Urubamba, in fact we knew only two out of which one was pretty expensive. So a bit disappointed we decided to have a walk around and Insha’Allah we’ll find another quiet, inexpensive place with a good writing atmosphere. I’ve heard many people talk about the power of intention, and we’ve had proof of it working wonders before – well, this was another one of those times. We very soon came across a cafe exactly as we had pictured it, with a huge variety of pastries and drinks and with the most affordable prices we had seen. It had 2 little rooms inside AND a back yard too, with most comfortable sitting and an adorable kitty, this little ball of fur to keep customers company. It was puuuuur-fect :).

We thought the only thing that could make the place better was some wi-fi, but we were so pleased with everything else that we were willing to let that go. We set in the back yard and after a while Boca’s laptop needed recharging so she stepped inside. Less than fifteen minutes later I see her appearing in the frame of the door, eyes almost popping out and gesturing to me to go inside immediately for she has something to show me. I don’t think i’ve ever seen her so excited about something… initially I thought she might have found wireless (which for us would have been the supreme surprise), but no, she appeared much more excited even for that. The only other thing I could think of was that Brad Pitt had just entered the cafe, but in that case I knew she’d not be there in the frame of the door signaling to me, but at his table going on and on about how he’s the most handsome man alive.

So I was extremely intrigued by her behavior and by this time really curious what she had to show me inside. I got up, entered the room and… boy oh boy, was that the last thing I was expecting to see! At a table by the door was none other than… hermano Tahuiro! This wonderful special being who even though we had met merely 7 months before, we had come to love and regard as a father… our Inka father :). I was so surprised I could not move for a few moments, but just stood there by the door with both my hands over my mouth in amazement. What followed was a lot of hugging and laughing and loving words we had to share with each other. We could not believe he was actually there, as we knew full well they had plans to be at the Sacred Mountain for the day.

He told us they got back around 3pm then he decided to come over to Urubamba, since he had something to do in town and he knew we were there. He had no idea how to find us, so he just set his intention and let the forces at work do their job. He was wondering the streets of Urubamba and, as he was new to the city, randomly stopped a woman on the street and asked if she knew of any nice cafe around. When she said “yes” and that she will take him there, he wanted to repay her kindness by inviting her for a juice and cake. The woman said “yes” to that as well, so that’s how they both ended up in the cafe where we had “accidentally” ended up as well. We were amazed at his story and at how many things had to go wrong for this to happen! First we had to change our plans fo the day completely, then our usual cafe had to be closed, then Boca’s laptop had to be low on battery so she had to go inside (had we both stayed outside we would have never met hermano), then a few things had to happen on hermano’s side so that he ‘d be on that particular street to meet that particular lady, then he had to want to go to the second room instead of the first (had he stayed in the first we would have never met him either). And after all this we should still believe there’s such a thing as “coincidences”?:)

After catching up a bit with out dear hermanito we bid each other good bye with the promise to meet again in just 2 hours, this time in Olleanta. We were there at 7 and so was he, but Giselle wasn’t as her luggage had not arrived with her from Singapore so she was in Cusco still sorting things out. We spent two hours asking hermano a hundred questions over hot chocolate, and as usual we were astounded by how he had an answer for every single one. What a Teacher indeed, and we were so honored he was ours!

Giselle arrived at 9pm and after finishing wiht all the hugging and sharing a hot ginger tea, we talked about us joining them to Puno two days later, as we were heading to Bolivia anyway so it was the perfect opportunity to spend more time together. Everyone was excited about it and Giselle declared that in that case we have to then join them on Taquile as well, the island on the magnificent Lake Titikaka. By the time we had planned all this it was after 10pm, and both hermano and Giselle decided it was too late for us to go back to Urubamba that night. They took us to their lodge to spend the night there, and we would have never imagined what would come out of that other thing that went so “wrong” (Giselle’s coming 2 hours late) and how we’d end up changing our plans completely once again.

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.