Tag Archives: Paraguay

Challenges on the way to Rio de Janeiro, via Paraguay

Looking for the best option of getting to Rio

Seeing the Iguazu Falls was going to be the last thing we did in Argentina, so we were now ready to head towards the loooong expected Rio de Janeiro. We checked the buses and realised the next one from Puerto Iguazu (430 pesos) was only 3 days later. Not keen on waiting for days, we looked for alternatives: Foz de Iguazu (the Brazilian city closest to the border) for 580 pesos, 2 days later, and Ciudad del Este (the Paraguayan city closest to the border) for 265 Pesos, the next day. Talk about a HUGE price difference!!

The 5 hour trip from Ciudad del Este to Puerto Iguazu was still very fresh in our minds, but the price combined with the fact that it was the only one the next day didn’t give us much choice. So we spent  that day by the pool of our hostel (yup, the hostel actually had a small pool!), chilling, writing and enjoying an ‘off’ day after a long while of non-stop moving. Our bus from Ciudad del Este was going to be the next day at 2pm, so we planned on taking the 9am bus towards Paraguay.

 

Paraguayan officers being difficult

The funny thing when going from Argentina to Paraguay or the other way around is that you actually pass through Brazil, but without stopping. You don’t get any stamps in your passport, so it’s as if you were never there. Pretty funny idea. Anyway, when we first did the trip from Paraguay to Argentina we had no problems at the border, but when we came the other way the officers at the Paraguayan customs refused to give us the stamp for entering the country. The reason: we didn’t have a stamp for exiting Brazil. Together with us were two other backpacker couples and we were all given the same story, then sent to the Brazil border to get ourselves an exit stamp.

This would have meant getting off the bus with all our things, taking a taxi back to Brazil and then back into Ciudad del Este. It was ridiculous, even more so because we had done this just a few days before, but in the opposite direction. The other two couples left but we refused to, and kept pointing out there’s no way we should need an exit stamp from Brazil since we didn’t have an entry one in the first place!

The bus driver was with us and tried to help out a bit, but soon gave up. I was shocked at that, as surely he had been faced with this kind of situation before? I mean he’s doing this every single day, and if so far there had been no issues it means there shouldn’t be any, and on the other hand if this had happened before, then he should have known how to deal with it by now. One would imagine at least. But of course my imagination had nothing to do with reality.

The officer who seemed to be the boss was very adamant about not giving us the entry stamp, so we went to his subordinate and explained the situation clearly. Again. In the end we got the damn stamps and while walking back to the bus we met the other 4 guys, who were getting ready to go back to the Brazilian border. We told them to go back in for the stamps and two of them actually got them on the spot, while 2 had to go back later, but in the end everything worked out well for us all. Lesson learned (or rather reiterated): never give up on your rights, especially when you know for a fact you’re not in the wrong.

 

Making friends on the way

And this was how we got to meet Jack and Carrie: chatting about all this nonsense when we were back on the bus. We soon realised they were going to Rio by the same route we were, so we became travel companions for the next 20 hours. They were travelling around the world for half a year after their graduation and Rio was their last stop. We very much enjoyed their forever happy and lively nature :). On the bus to Rio we met another 3 brits, Lewis, James and Laura, and even though initially we had all had different plans about which part of Rio to stay in, by the time we got off the bus we had decided we’d all go together to Botafogo, to a hostel the 3 guys had heard good things about.

 

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Kalandos jegyvétel RIÓba és határátkelési hercehurca

Az Iguazu vízesést a Brazíliai oldalról is meg lehet tekinteni, de csak messziről. Onnan látod  majd sz összes vízesést egyszerre, viszont nem tudsz közel menni hozzá. Sokan megnézik mind a 2 oldalt, de mi az Argentín élmény után nem éreztük fontosnak, hogy oda is elmenjünk, így másnap nem volt más hátra, minthogy tovább folytassuk utunkat a várva várt Brazíliába, búcsút mondva Argentínának, ahol ismét csak a vártnál sokkal több hetet töltöttünk, de ezt persze cseppet sem bánjuk!

 

Jegyvétel Rióba

Rióba való eljutás már magában egy érdekes történet, s talán a leg tanulságosabb is. Puerto Iguazuból (Argentína) szerettünk volna Rióba jönni, mert tudtuk, hogy van közvetlen járat. Meg is akartuk venni a jegyet, ami 430 Argentín Pesóba került, de nem volt hely csak 2 nappal későbbre, akkorra is pont csak 3 ülőhely. Mikor fizetni akartunk hirtelen csak 2 szék maradt szabad… (máig sem értjük hogyan történt), így csak 4 nappal későbbre lett volna hely. Azt már nem akartuk megvárni, így úgy döntöttünk, hogy átmegyünk Foz de Iguazuba (Brazil) mert onnan biztos megy több járat megy. Mikor 2 nappal később kimentünk a buszmegállóba, hogy megyünk Foz-ba, a jegyirodában mondták, hogy onnan 580 Argetín Pesónak megfelelő Real-ért lesz csak jegy. Ennek nem igazán örültünk, ígyhát még mindig a jegyirodában (ahol 2 napja akartuk a jegyet venni Rióba) mondta a fickó, hogy ha átmegyünk Ciudad del Este-be (Paraguay), onnan csak 265 Argentín Peso a jegy. Akár mennyire nem akartunk még egyszer 4 órát oda utazni, hogy átkelljünk a határon, (ami dugó nélkül fél órás út) s 4 órát vissza, az olcsóság miatt ezt az opciót választottuk.

Azzal a busz társasággal utaztunk, ahol a pezsgőt kaptuk a multkor így nagyon megörültünk mikoris közölték, hogy Brazíliában nem szolgálhatnak fel enni és innivalót a buszon, így sajna nem lesz semmi 🙂

Tannulság: aki Rióba vagy más Brazil városba szeretne menni az Iguazu vízesés után, az jobban teszi ha ezt Ciudad del Este-ből teszi meg. Ez ugye azért lehetséges, mert A 3 ország (Paraguay, Brazília és Argentina itt találkozik, pár órás busz távolságra egymástól).

 

Átjutni a Paraguay határon

Ígyhát maradtunk még egy napot Argentínában, s másnap mentünk tovább. A határátkelés ismét nem volt eseménytelen. Ugyanis Argentínából, hogy átjuss Paraguayba, át kell kelni Brazílián is. Na most mikor beléptünk Brazíliába, akkor nem adtak pecsétet az útlevelünkbe, s így kilépésnél sem. Igazából meg sem álltunk a határon. Szóval kapsz kilépő pecsétet Argentínában és belépőt Paraguayba. Na most mikor a Paraguayi határon a belépő pecsétért álltunk sorba, a fickó közölte, hogy nem ad nekünk pecsétet, mert nincs brazíliai kilépő pecsétünk. Mondtuk neki, hogy hát de Brazíliai belépő pecsétünk sincs, szóval kilépő sem kell. Ez nem igazán hatotta meg…

Ekkor mondtuk, hogy de mi ezzel a busszal vagyunk, amin 30 másik utas is van, nekik sincs pecsétjük. Ez sem érdekelte. Ja és persze a helyieknek nem is kell pecsét, csak  külföldieknek…

Erre odahívtuk a sofőrt, hogy beszéljen a fuckóval. Azok sem jutottak sokra…

Erre mondtuk, hogy mikor jöttünk Paraguayból 3 napj, akkor sem kaptunk pecsétet… Még mindig semmi…

Ekkor már tényleg mérgesek voltunk. 7en álltunk ott pecsétért. Mi 3an, 1 pár az USAból és Carrie és Jack a UKből. Mi 3an átálltunk gyorsan egy másik fickóhoz, aki gyorsan belepecsételt az útlevelünkbe, miután végighallgatta az előbbi beszélgetést, de ekkor már a másik 4 ember visszament a buszhoz, h kivegyék csomagjaikat, visszamenjenek a braziliai oldalra taxival és kérjenek pecsétet. A busznál mondtuk nekik, hogy ne tegyék, hanem menjenek vissza és a másik pasi majd ad neki pecsétet. Vissza is mentek, de azt mondták nekik, hogy nincs pecsét, de mivel 4 órán belül elhagyjuk az országot, csak menjünk tovább pecsét nélkül.

Persze beérve a buszpályaudvarba mondták nekik, hogy csak kell az a pecsét majd kimenetelkor, így vissza kellett menniük taxival a határig  pecsétért. Ekkor már szerencsére adtak nekik… Így boldogan szálltunk fel a buszra a várva várt Rió felé.Szóval így ismerkedtünk meg Carrie-vel és Jackkel, akikről a következő postban még olvashattok.

Tanulság: harcolj a pecsétért!!! 🙂

A következőkben megtudhatjátok hogyan telt az első 2 hetünk Rió de Janeiróban…

A véleményed sokat számít nekünk, kérlek osszd meg ezt velünk a ’Leave a Reply’ szövegre kattintva, értékeld a postot csilaggal vagy csak simán kattints a Like (Tetszik) gombra.

Paraguay in a nutshell

Daily budget: USD27 – 106.000 Paraguayian Guarani
Actual daily spenditure: USD21

Cities we have visited:
Asuncion
Encarnation (Jesus & Trinidad)
Ciudad del Este (with Itaipu Dam, the second largest dam in the world)

Most expensive city: there was not much difference between the cities
Cheapest city: there was not much difference between the cities
Favourite city: Errr…. probably Encarnation 🙂

What to do in Paraguay

  • If you are in Asunción, go to the nearby village Areguá and have a buffet lunch at Don Pablo Panaderia – you won’t regret it!!
  • Visit the Jesuit Ruins – Jesus and Trinidad
  • Visit the Itaipu dam – Ciudad del Este
  • Visit Lily’s little store in – Ciudad del Este (see Ciudad del Este post for more details on that)
  • Eat empanadas – Ciudad del Este
  • Eat Chipa (anywhere)
  • Drink Terere (anywhere)

Most challenging thing: safety and ambiguous or just plain wrong information/directions 🙂

 

ACCOMMODATION

Most expensive accommodotation (what we paid): 50 Guarani person/night in Asuncion with breakfast and internet

Cheapest accommodotation (what we paid): 25 Guarani person/night in Ciudad del Este without breakfast and internet

We havent Couch Surfed here but stayed with the Peace Corps girls for one night in Encarnation.

The breakfast here as well bread with jam, butter and dulce de leche with coffe or tea.

 

GASTRONOMI

If you are vegetarian you won’t find here food easier than in the other mentioned countries.

I would definitley recommend to try the cheese-corn empanada.

Favourite Food: Empanada

Chipa. The Paraguayian national corn bread. It’s available at every corner in hot, cold, soft or crispy version 🙂

Mate. Tea like drink speciality.

Terere. Cold Mate with different herbs. It tasted like ground, but we still liked it J

TRANSPORTATION

The international busses were find, while the local busses were older and older, though we didn’t really had much problem with these either J. But if you are here, please do go out after dark.

The best thing in the country: The ambulatory supermarkets – you never really have to go shopping while there cause shopping come to you wherever you are! 🙂

Paraguay dióhéjban

Napi budget: USD27 – 106.000 Paraguayian Guarani
Tényleges napi költekezés: USD21

Meglátogatott városok:
Asuncion
Encarnation (Jesus & Trinidad)
Ciudad del Este

Legdrágább város: nem vettünk észre nagy különbséget a városok között
Legolcsóbb város: nem vettünk észre nagy különbséget a városok között
Kedvenc város: öööö 🙂

Mit is csináljunk Paraguayban

  • Ha Asunciónban járunk, menjünk el Areguá-ba a Don Pablo étterembe
  • Látogassunk el a Jezsuita romokhoz Jesusba és Trinidadba
  • Látogassunk el az Itaipu vízduzzasztóhoz – Ciudad del Este
  • Látogassunk el a kisboltos lányhoz (Lili) – Ciudad del Este
  • Együnk empanadát Ciudad del Estében
  • Együnk Chipat
  • Igyunk Tererét

Legkihívóbb dolog: a biztonság 🙂

SZÁLLÁS

Legdrágább szállás (amit mi fizettünk): 50 Guarani fő/éjj Asuncionban reggelivel és internettel

Legolcsóbb szállás (amit mi fizettünk): 25 Guarani fő/éjj Ciudad del Estében reggeli és internet nélkül

Kanapé Szörfözést itt nem csináltunk, de megszálltunk a Peace Corpos lányoknál Encarnationban egy éjjszakára.

A reggeli itt is kenyér, lekvárral, dulce de leche-vel/manjarral, kávéval és teával.

 

GASZTRONÓMIA

A vegetáriánusoknak annak Paraguayban sem lesz egyszerűbb vega kaját enni, mint a többi említett országban.

Mindenképen ajánlom az empanada sajtos-kukoricás válltozatát.

Kedvenc étel: Empanada

Chipa. Kukorica lepény, amit meleg, hideg, ropogós és puha formában is árulnak úton, útfélen 🙂

Mate. Tea szerű ital különlegesség.

Terere. A Mate hideg változata, amit mindenféle herbál növényekkel kevernek össze. Kicsit föld íze, de azért nekünk ízlett 🙂

 

KÖZLEKEDÉS

A nemzetküzi buszokkal nem volt semmi gond errefelé, ellenben a helyi buszok régebbnél régebbi változatban járták a várost, bár nagy problémát ez nem okozott. Arra azért vigyázzatok, hogy sötétedés után ne közlekedjetek.

Legjobb dolog az országban (szerintünk): Az, hogy a buszon mindenfélét árulnak, csokit, zoknit, ollót komplett reggelit, innivalót stb.

Ciudad del Este and Itaipu, the world’s second largest dam

On the way to Ciudad del Este we read this in our book:

“You-name-it-they-got-it! The centrat streets of Ciudad del Este are like a giant, tacky electronic city market. Originally named after the former dictator, the town struggles to shake off it’s reputation as one of South America’s most corrupt cities.”

What can one say to this?

When we were bombarded by men with sling bags offering us money exchange services upon getting off the bus we started to realise what the book meant. The girl at the information office was sweet but totally clueless about everything we asked her… the only thing we managed to pull out of her was that hostels in the city centre were going to me more expensive than the ones near the terminal, and that we could check out one just behind the station.

We started walking towards that place and on the way we saw another two: the first cost 70,000 Guarani a night and was fully booked. When we asked the lady for the hostel we were initially looking for, she scorned and quickly replied: “No, no, aquelo no…” (No, no, that one no), while rolling her eyes. We obviously didn’t know why she’d react that way, but I had a feeling it had to do it ‘that’s for other purposes”. She recommended another one near her place and when we got there we saw it was more like an old house that had had some extra rooms built around it. The owner looked at us from head to toe and said: 100,000 Guarani. I was confused, thinking she was quoting the price for one person. Aparently she wasn’t! That was the price for the four of us, so as soon as we saw the room – clean, no bug, no rats nor other insects and animals, with airconditioning and bathroom inside – we agreed!

We liked the place even more when she offered to cook dinner for us upon hearing we didn’t eat meat. She said we won’t be able to find any decent vegetarian food around, so she offered to make potato omelet with salad for 8,000 guarani each (USD2). We were delighted at that and when she served us the food we all agreed it was the best potato omelet we had ever eaten!! (even though it came with rice and beans instead of salad).

We went for a walk that evening and we passed by the hostel we had looked for initially – it had “brothel” written all over it!! We couldn’t believe the girl at the information office would actually recommend it to us. Anyway, it was around 7pm and was just getting dark. Less than 5 minutes into our walk we were already pretty freaked out by the surroundings – it was so dark everywhere and there were dogs, loud shirtless men and booze shop everywhere. We were on this street full of stores, and every second one was selling nothing but alcohol. We knew the area around the bus terminal was not the safest anyway, so we made sure our walk was not one minute longer than necessary.

A funny thing did happen though, we went into a shop to buy some things for breakfast and the lady there was selling cheese. She gave us a bit to taste and we decided we wouldn’t buy it, as it was definitely a very traditional type of cheese and we didn’t feel particularly drawn to it. We said ‘No, thank you”, the lady smiled, wrapped the whole piece she had cut from (around 300 grams) and put it in our bag anyway. We repeated that we were not intending to buy it, but she just said “Gift, it’s a gift”. Wow… ok, we thanked her and left the shop in wonder.

Next day over breakfast we were shocked by how delicious we found it! So when we went back to buy some more the lady recognized us (which couldn’t have been that difficult to be honest, as we really seemed to be the only tourists in that part of town) and welcomed us with a big smile. We told her we loved the cheese and wanted to buy some more. She was even happier at that, so cut a piece similar to the previous day’s one. She put the fruits and everything else we had bought in a bag and quoted us the price for everything. We immediately recognized it was way too little, so we pointed out that she must have left something out. She said “No, no mistake” and then told us the cheese was for free again “Because you came back”, she said. We were stupefied! She was giving us the cheese for free again just because we came back to her shop??

I then saw some little candies on the counter and thought to myself ok, let’s just buy something else then. I asked her how much a candy was and she said “500 Guarani”. While I was still thinking how many to ask for, she put her hand in the bowl, took out a fist full and dropped it in my open backpack before I had a chance to react. “Gift” she said again, “gift”. We tried to pay her for them but she wouldn’t even hear of it, so we quickly left the shop feeling afraid if we didn’t she’d give us a bunch of other things as well.

We walked out and couldn’t really believe what had just happened. “Do you think we’re the only tourists who’ve ever come to this place?” I asked. “I think we’re the only tourists who’ve ever come to this city” replied Jess. We had a good laugh and then decided to go back to the shop and take a photo with the lady then write about her on our blog. Which we are doing right now. Make sure you do pay her a visit if you pass by Ciudad del Este. You can find her shop on a street behind the bus terminal, about 7-10 mins walk, it’s all the way at end and just opposite a burger place. Her name is Lilly and this is what she looks like:).

The thing to do when in Ciudad del Este (if you’re not interested in the shopping of course) is see the dam nearby. It’s about 15 km away and very easily reachable by bus. It’s a pretty impressive construction, especially if you’re an engineer I would imagine. Apparently this dam supplies 90% of Paraguay’s electricity and 25% of Brazil’s (which is A LOT). It is a binational undertaking and we’re not sure what the Brazilians think of it, but the Paraguayans are extremely proud of what they have built. Their marketing is pretty good as well; just before starting the tour we were taken to a room where we were shown a couple of videos that surprised us in terms of quality and professionalism. The dam itself… well… it’s nothing outstanding in terms of aesthetics, but it is impressive as a construction.

Is it worth going to Paraguay just to see the dam? Well… depends what floats your boat, but the answer for the 4 of us would be “No”. Especially if you’re planning on seeing the nearby Iguazu Falls (which we did two days later). It’s simply incomparable.

We were happy with leaving Ciudad del Este as soon as possible after fulfilling our goal of seeing the dam, so we tried to figure out how we could get to El Paraiso. Only then we realised we had gotten our information wrong and the place was one hour away from Asuncion not from where we were right now. There was no way we were going to go back 8-10 hrs by bus, so we decided to just cross back into Argentina to finally see the Iguazu Falls… and then head over to Brazil to get some sun on our faces cause we had been so very cold everywhere for the past 4 months…

We went back to our interesting hostel for another night and the next morning we were on the bus to Puerto Iguazu, super excited to see what they refer to as the most majestic and spectacular falls in the world, and one of the most astonishing natural beauty on the planet. But we had no expectations :p.

 

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

 

A világ legnagyobb vízduzzasztója Cuidad del Esteben

Másnap már mentünk is tovább Ciudad Del Estebe, hogy megnézzük a híres Itaipu vízduzzsztót. A vízduzzsztó adja Paraguay elektromosságának 90%át és Brazília elektromosságának 25%át (tehát gondolhatjátok nagyságát). A duzzasztó legmagasabb pontja közel 200m. A kínai duzzasztó után ez a második legnagyobb duzzasztó a világon. Egy helyi busszal lehet eljutni a 15km-re lévő duzzasztóig. Megérkezéskor egy szervezett kis előadásra lehet beülni, ahol egy rövid filmet vetítenek a helyről, majd egy pár órás ingyenes körbe buszozásra lehet menni. Mindenkép érdekes létvényt nyujtott a nagy duzzasztó, de ismét aki csak emiatt jönne Paraguayba, az nyugodtan kihagyhatja.

Ciudad del Estéről még annyit kell tudni, hogy Paraguay nagy fekete piaca. Mindent lehet itt kapni, elektromos cikktől a ruhadarabig. Amerre megy az ember tényleg mindenhol árul valaki valamit. Azt mondják ez Dél Amerika legkorruptabb városa.. 🙂

Mikor megérkeztünk a buszpályaudvarra rögtön felkerestük a helyi információt, hogy hol érdemes megszállni erre. Persze az információs kishölgynek foggalma sem volt semmiről, amin már nem lepődtünk meg annyira. Annyit azért sikerült kideríteni, hogy a pályaudvar környékén olcóbban lesz szállás, mint a belvárosban és nem messze van egy hostel amit megnézhetünk.

El is indulutunk felkeresni a helyet, de utközben ráakadtunk egy másik helyre, ahol már teltház volt és amúgy is 70.000 Guarani volt egy éjjszaka fejenként.

Megkérdeztük, hogy merre van a kishölgy álltal ajánlott hely mikor a tulaj elkezdte a fejét rázni és mondogatni: Nem, nem, az a hotel nem nem…

Mi csak sejtettük mi baj lehet a hotellel, s mivel a tulaj ajánlott egy másik hostelt oda vettük az irányt. Meg is érkeztünk pár perc után, s a tulaj néni készségesen megmutatott egy 4 ágyas szobát, végigmért minket tetőtől talpig és 100.000 guaranit számított fel. Mi kicsit zavarodva álltuk ott, hogy akkor ez most fejenként vagy szobánként lenne. Szobánként mondta. Mi nagy boldogan mondtunk igent, mert tiszta és meleg szoba volt. Este öszetoltuk a négy ágyat és azon heverészve filmeztünk.

Vacsorára kérdeztük a nénit hova mehetünk ahol van vegetáriánus étel, mire ő felelte, hogy az sehol, de ha akarjátok csinálok nektek krumplis rántottát, ami itt Tortilla névre hallgat ugyebár, s mivel csak 8 Guaranit számított fel érte, boldogan elfogadtuk,s mikor megkostoltuk és rájöttünk milyen finom még boldogabbak voltunk!

Vacsora után sétálltunk egy kicsit a környéken reggeli után kutatva másnapra, ami nem volt olyan könnyű, mert minden utcasarkon csak alkoholt áruló bolt volt. Azért sikerült egy Empanada helyre lelni, ahol életem legfinomabb sajtos, kukoricás empanadáját ettem! Ezután ráakadtunk egy kisboltra, ahol gyümölcsöt és sajtot akartunk venni. A tulaj leányzó (nem volt több 20 évesnél) előszeretettel vágott le egy darab sajtot nekünk, hogy kostoljuk meg  a helyi különlegességet. Ám nekük annyira nem ízlett és annyira olcsó sem volt, így mondtuk neki, hogy köszönjük nem kérjük, mire ő csak mosolygott, becsomagolt egy olyan 30dkg-os darabot és a kezünkbe nyomta, Ajándék – mondta. Mi csak a szánkat tátottuk, hogy hogyan lehet valaki ennyire kedves és önzetlen!! Mi próbáltuk nem elfogadni, de persze erre nem volt lehetőség 🙂

Hazafelé Iunia mondta: Lehet mi vagyunk az egyetlen turisták, akik bementek ebbe a bolta 🙂
Jess: szerintem mi voltunk az egyetlen turisták, akik valaha bejöttek ebben a városba 🙂

Másnap a reggelinél kiderült, hogy a sajt mégis csak finom a szendvicsben, s vissza is mentünk, hogy vegyünk még többet. Mikor fizetni akartunk láttuk, hogy sokkal olcsóbbatt számolt fel a lány, mint maennyit fizetnünk kellene. Mondtuk is neki, hogy itt valami nincs rendben, mire felelte: De minden rendben van, a sajt ajándék J Hát erre már tényleg nem tudtunk mit feleni. Ajándékot adni 4 idegennek kétszer egymás után… ez az ami otthon sosem fordulna elő! Ismét egy alkalom, amiből az európaiak tanulhatnak. S hogy mennyire boldoggá tud ilyen kis cselekedet tenni 4 embert, főleg ha utaznak, az leírhatatlan! Ha másért nem, ezért visszajönnénk ide 🙂

Szóval, hogy vegyünk még valamit, egy kis karamellel szemezgettünk, ami 500 Guarani volt db-ként, s míg mi gondokodtunk mennyit vegyünk, a lány belemarkolt a dobozba és egy jó maréknyit beleszórt Iunia nyitott táskájába, Ajándék mondta!

Az egyetlen dolog, ami ekkor eszünkben volt, hogy hogyan tudnánk ezt megháláni az az volt, hogy írunk erről a blogon, amit ugye most meg is teszünk 🙂

Szóval ha Ciudad del Estében jártok, mindenkép gyertek el ebbe a kisboltba, ami a buszpályaudvartól 10 perc sétára van egy hamburger hellyel szemben.

Következőkben a várva várt Iguazu vízesésről olvashattok.

Ha tetszett neked a bejegyzés, kérlek osszd meg ezt velünk a ’Leave a Coment’ szövegre kattintva, értékeld a postot csilaggal vagy csak simán kattints a Tetszik gombra.

Encarnation and the Jesuit ruins

We had a pretty uneventful bus ride to Encarnation, where we were going to check out the Jesuit ruins. Before we left Asuncion we filled up our water bottles with some terere in the bus station. Terere is the mate served cold and mixed with different types of roots and herbs. It leaves a very strong earth taste in your mouth, but it’s very refreshing and I personally really enjoyed it!

When we got to Encarnation it was already dark and we were planning on heading over to the nearest hostel listed in our book. We got off the bus and while I was focusing on recuperating my backpack I heard a voice from behind “Are you guys from Peace Corps?”. I turned around to be met by two sweet and smiley ladies who looked pretty much like we did, backpacks and uncombed hair and all. Turns out they were both Peace Corps volunteers, and after no more than a 2 minutes conversation in which they asked where we were going for the night and we said we didn’t know, one of them replied: “Ok, you can totally say no if you want to, but i’ll be happy to have you guys over for the night. I know what it’s like to arrive some place new during the night, and you might get overcharged at the hostels because they know you have no choice… I don’t have much, a rug and a few pillows, but i’ll gladly have you over!”

Wow… how trustworthy did we have to look, we wondered, for her to extend this invitation to us so easily?? There was no way we were going to say no to a kind hand extended to us, so we started walking towards her places still full of wonder and gratitude. We spent the night cooking angel hair pasta and sipping sweet wine while having sweeter conversations. The girls (who were no more than 22 yrds old) shared with us the challenges of living and volunteering in Paraguay, the deep cultural differences and the rewarding experiences too. We gained a good understanding of the way the long dictatorial regime they had been under has shaped their thinking and behavior, and how while things are starting to change it is a very very slow and difficult process. It was a fascinating night and we could not be more grateful for meeting the girls!:)

When time for bed came we looked at the big living room with its tiled floor and assessed the available materials for the 4 of us: a rug, 12 small pillows, 3 sleeping bags, a big towel… and all our clothes. There was no heating in the house and it did get quite cold in the night, so we made a matress from the pillows and the whole content of our backpacks and we then cramped together on top of it in our sleeping bags, with our jackets on top and hats on our heads. A night to remember!:)

We said goodbye to them the next morning and proceeded to look for a hostel. The cheapest we could find was 45,000 Guarani – again more than we had expected, but it was in fact a hotel as the hostels are pretty much inexistant there. It was very decent and we had a good night there (except for the horrendous noise the heater in the room was making). We went to bed watching ‘Motorcycle Diaries’ and realised the movie meant a lot more to us after spending 2 months backpacking in Che Guevara’s country.

Imediately after checking in we headed over to the Jesús and Trinidad Jesuit Ruins (some of the very few things that count as touristic attractions in Paraguay). It was a very enjoyable and educational experience: we found out that the Jesuits came to South America in the 17th century and set up around 30 missions in Argentina, Bolivia, Paraguay, Uruguay and southern Brazil. The set up was identical for all of them, with the church, the college, the rooms for the priest and community leaders in the plaza, and then all the other huts for the regular people. The missions quickly became small cities on their own and centers of education for the Indian tribes – it is believed the Guarani society (Paraguay indigenous) seems to be the first in history to be entirely literate.

The Jesuits were expelled from South America in the 1760s by the Spanish and Portuguese Crowns because they were getting too powerful. Some of the missions were still in the construction phase when that happened, and only a few of the ruins still stand today. Even though the organisational plan is identical for all, they each carry their specific characteristics and the two we visitied certainly left us with a different feel each.

Once back from the ruins we saw no reason to stay in Encarnation any longer, so off we departed towards our next destination: Ciudad del Este. This is a city at the border with Argentina where we were going to see the Itaipu Dam, the second largest in the world, and then go visit two of our friends from the Eco Yoga Park.Angel and Derek had decided to leave the USA and its wars and settle down in Paraguay, in the little corner of Paradise created by a German family who just wanted to go back to life in nature, in it’s simplest form. They are very welcoming of guests, so if you’re around you might want to check this out: http://www.rawfood-community.info/ .

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Jezsuita romok Encarnation és egy felejthetetlen este a Peace Corp-os lányokkal

2 nap Assuncion után tovább vándoroltunk Encarnationba. Ide főként azért jöttünk, hogy ellátogassunk a híres Jezsuita romokhoz. 

Existenciába való megérkezésünkkor ránktalált 2 lány a buszmegállóban akik ugyan arról a buszról szálltak le, mint mi. Kinézetre is úgy néztek ki, nagy hátizsák, fésületlen haj… a lányok a Peace Corps-al jöttek ide és itt önkénteskednek 2 évig. A Peace Corps (klikk) egy amerikai szervezet, aki önkénteseket küld szerte e világon fejlődő országokba és az ottani kormánnyal együttműködve segít különböző területeken (oktatás, AIDS etc). Aznap este meg is hívtak minket magukhoz és egy kis vacsora készítése közben beszélgettünk az országról és az önkénteskedésről. A kiválasztott önkéntesek egy 2 éves programban vesznek részt, amit egy 3 hónapos felkészülés előz meg. A kiválaszts hasonló mint az AIESEC gyakorlat csere programban, hisz itt is nézik, hogy ki hogy tud majd beilleszkedni a külföldi kultúrába. Ez itt talán még jobban hangsúlyon van, mert mind a programban szereplő országok fejlődőek. Hogy ki hova kerül dolgozni azt a Peace Corps határozza meg.

A lányok gondolom megbízhattak bennünk, ha 3 perc beszélgetés után rögötn felajánlották, hogy töltsük náluk az éjjszakát. Azt mondták tudják milyen az, ha este megérkezel egy új városba, ahol senkit nem ismersz 🙂

Azt azért előre közölték, hogy csak egy szőnyeggel és pár párnával tudnak majd szolgálni az este, de nekünk persze megfelelt. A vékony szőnyeg és az a 4 párna elég kevésnek tünk, így kiürítettük az egész tartalmát a táskáinknak és azon feküdtünk hálózsákjainkba burkolva. Felejthetetlen élmény volt 🙂

Örültünk, hogy megismerkedtünk a lányokkal és az esti beszélgetésnek. Reggel viszont ideje volt tovább állni és beköltözni egy olcsobb hotelbe, ahol 45.000 Guaranit fizettünk fejenként.

Encarnation körül 3 Jezsuita rom található, de mi csak 2be mentünk el. Nagyon szép és nyugodt környezet várt ránk mind a két helyen és a romok is érdekesek voltak. Szép tisztást is találtunk ahol meg is pihentünk egy kicsit. A 2 rom Jezus és Trinidad városokban találhatóak, amik 12km távolságban vannak egymstól. A 16 sz-ban 30 Jezsuita misszió érkezett Argentínába, Bolíviába, Paraguayba, Uruguayba és Brazília déli részére. A Jezsuiták együtt éltek a helyiekkel, a saját maguk épített kis birodalmukban. Voltak házak a papoknak és külön a többieknek, templom és műhely helyek is, ahol a papok tanítottaák a velük élő helyieket, ezzel kialakítva egy olyan közösséget, ahol az emberek 100%a tudott írni és olvasni. A Jezsuiták száműzve lettek 1760as években a spanyolok álltal, mert oktatásuk végett veszélyt jelentettek rájuk.

Reggel busszal mentünk Jezusba, ahonnan egy másik helyi buszra lehetet felszállni a következő városig. Nem tudtuk pontosan hol áll meg a busz és, hogy mikor jön, így mi gyalog indultunk a következő városig, mikor is fél óra gyaloglás után ránkdudált a busz és fel is vett minket. A busz olyan régi volt, hogy az ajtaját már be sem lehetett csukni és szerintem még a múzeumba sem nagyon találni ilyet. A vicces az volt, hogy a sofőr mellett volt 2 hely és oda is lehetet ülni. Persze mi Iuniával rögtön elfoglaltuk e helyeket, és immár első sorból fogyelhettük a tájat. Mindenkép felejthetetlen élmény volt ez az út 🙂

Ahogy említettem a romok szépek és érdekesek voltak, de ha valaki csak emiatt jönne Paraguayba, az ne tegye, mert ahogy fent említettem a környező országokban is lehet ilyeneke látni.

Egy másik érdekesség, hogy Paraguayban vannak motoros taxik, amik ugye olcsóbbak és sokkal gyorsabban is mint a többi taxi, tehát ez emberek elszeretettel használják őket.

Este hotelszobánkba bevackalva megnéztük a Motorcycle Diary című filmet, ami Chegevara utazásairól szol. S meg kell mondjam, hogy 4 hónapos utazás után Che országaiban teljesen más szemmel és szívvel tekintettünk a filmre. Mindenkinek erősen ajánljuk, hogy nézze meg.

És még egy érdekesség, kipróbáltuk a Terere-t, ami nem más mint a Mate hidegen mindenféle herbál növénnyel dúsítva. Kicsit föld íze van, de nekünk azért ízlett 🙂

Ha tetszett neked a bejegyzés, kérlek osszd meg ezt velünk a ’Leave a Coment’ szövegre kattintva, értékeld a postot csilaggal vagy csak simán kattints a Tetszik gombra.

The circus and traveling at night in Asuncion

Getting back to town was easy this time, so we were back at the bus station in Asuncion before 6pm. We had seen all these posters about a Brazilian Circus being in town, and because we thought these things (circuses) were already extinct in most other parts of the world we decided we might as well check one out while here. We asked the lady at the information office (gosh, we should have known better by now) and she said there was one very near, 10 mins by bus. Upon getting there we realised that was just an amusement park, not a circus. The ticket guy informed us we’d find one 20mins away, the Mega Park he said, so we got another bus and arrived in the Mega Park minutes after the show had started.

The performance was entertaining mostly because of the dodgy location and ambiance, but it also had quite some good moments of show. The acrobats did have our heart stop for a few seconds and then laugh in relief, while the 3 motorcyclists at the end chasing eachother in a globe of metal got quite a few ‘wow’s and ‘waw’s from the public… and ok, from us too. Even though i’d seen that kind of performance before in China (where they’re even crazier, instead of 3 they were 4 or 5) I was still afraid until the last moment that it was gonna be a bloddy evening.

It wasn’t though, so we left the circus relieved and happy, just the way kids do:). It only lasted until we realised we had no idea how to get back to the hostel, and taking a taxi would have been pretty expensive. It was 8pm and already dark so we started to ask around for the best bus. The park’s security guard sent us 1km to the left, where he said we’d find the bus we needed. Hmmm… we should have suspected something was fishy when we smelt the alcohol on his breath :). Anyway, 1km on a deserted road later we came across 2 people waiting for something. Upon inquiring about the bus we were looking for they (obviously) said such a bus does not pass by there, and even if it did it would be useless because it didn’t go to our hostel. So they told us to go back, pass the circus, and get one from the other side.

We eventually made it to the station they had indicated and waited for what seemed like centuries. It was dark, deserted and as dodgy as it can get, so we were really praying for a bus to come as soon as possible. One did, and when we asked the driver he said he doesn’t go to the street we’re looking for, but passes by somewhere near. We got on and later turned to one of the guys behind us to ask if we were close. When he heard about our plan he said ‘Nooo… you shouldn’t do that, walking from where this bus drops you back to your hostel is dangerous at this time of night… you should get off soon on one of these roads to the right and take another bus from there’. By the time we discussed this, all the proper roads to the right had passed, so now that was not an option anymore.

“Ok, you should then come to the bus terminal and get a bus from there” he said. “There would be many. I’m going there as well so I can help you out”. The guy seemed trustworthy enough so we went along with his plan. We got to the bus terminal around 9.30pm and found the proper bus stop. We started chatting, Valerio telling us many things about Paraguay (especially about how corrupt the police is) and time passed and passed but no bus came. A dude selling sausages by the road side told us the last bus should be at 10, so we kept waiting …and waiting.

We had been trying to get back for 2 hours now and our reserves of patience were running dangerously low… The thought of getting a cab had already cornered in our mind, but we decided to give it a few more minutes after 10. When Valerio said he had to go buy himself a bus ticket from inside the terminal we knew it was time for us to leave as well. We surely found the area to be a pretty spooky place during the night…We got into the first cab that passed by. The moment we got in the driver turned towards us with a serious look on his face: ‘Never ever come back here at this time of night. This is a very dangerous place for women. It’s the red light district. Do NOT come here again so late!” After we got over the shock and promised him we would not be doing that again he put on a smile, started his engine and drove away. The car looked more like an old rusty box of metal than a vehicle, and we felt it was going to come apart any minute now. Obviously the windows didn’t close so we had natural air conditioning all the way. We drove in silence, half reflecting on the day and half praying this would be our last adventure and we’d be in our safe and comfortable beds soon.

At some point he turned on a street and said “This is it! What number are we looking for?” We told him the number and he proceeded very carefully, driving suber slowly and stopping at literally every building to check the number (even if we were still almost 100 numbers away). When we got to where our house should have been, surprise surprise! Of course that was not our hostel. It wasn’t even a building, it was just an empty space that looked like whatever had been there was recently torn down. Ok, hold on a second, what’s going on? How can this be?? We remembered clearly what the building looked like and we knew where on the street it should be… but now it wasn’t there!! Old scenes of Twilight Zone appeared in my mind (I knew I shouldn’t have watched that series as a child) and I honestly considered pinching myself to see if all this was still real.

We saw a pregnant lady on the sidewalk and the driver asked her if this was our street. She said “Yes”. We said “No, it can’t be!”. The driver said “Even she says yes… this is the street. Are you sure about the number?”. We had never been more sure about anything in our lives. We then saw another man nearby and he helped us clear the mistery – our street was the one parallel to this one. Oh man… seriously? The cab driver was very apologetic about it and very sweet in making sure we got into the hostel safely and we were not upset about him mixing up the streets. We appreciated his attitude a lot :).

We got inside our room and by this time Jess had arrived from Salta as well, so we shared stories about how our day had been and while now we could easily laugh about it, we all had the same thought: “Let’s leave for Encarnation first thing in the morning!” While heading back to the terminal the next day we passed by two police men with the biggest guns we had ever seen. They were standing by a petrol station, finger on the trigger, talking to each other while carefully scrutinizing the surroundings. We had no idea what they were all about (we had seen policemen in different colored uniforms at every corner in the past 2 days) but we had great fun throwing out ideas of what they would be doing there.

Our two days in Asuncion had definitely been a different kind of experience, and we continued our walk wondering what the rest of Paraguay would be like :).

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Látogatás Areguába és az elengedhetetlen cirkusz (a népnek :-))

Másnap egy közeli kis városba – Areguá – látogattunk el Iuniával, ahol a nyugodt környezet és a kézműves kirakodó vásár mellett csak egy étterem volt megemlítésre méltó. Az étterem, ami Don Pablo Panaderia névre hallgat kilóra adta az ételt. Büfé volt és annyit fizettél, amennyit mért a tányérod. Volt ott mindenféle földi jó, s Iuniával jól be is laktunk. Az odajutás mondjuk nem volt eseménytelen, mert a buszmegállóban az informmációnál a 2 személy 2 külöböző opciót mondott, s mikor kimentünk a a buszhoz ott is különböző információkat mondtak, hogy igen a 242es busz, de nem innen hanem a túloldalról, vagy hogy olyan busz nincs is, vagy az a 243as de nem innen, vagy de de innen… szóval 1 órát kellett keresni a buszt, mire tényleg megtaláltuk. Mg kell említeni, hogy az emberek nagyon készségesek voltak, hogy útba igazítsanak minekt, csak éppenséggel foggalmuk se volt, hogy mere kellene igazából menni. Fel is merült bennünk a kérdés, hogy akkor miért nem mondhák inkább azt, hogy nemtudják?? – azt hiszem ez egy költöi kérdés marad 🙂

Hazafelé sok cirkusz plakátot láttunk és Iunia noszogatására el is mentünk egybe. Az odaút teljesen szórakosztató volt, mert ugye Paraguayról is tudni kell, hogy nagy Mate ivó nemzet. Itt nem kispályáznak az emberek, rögötn 2L-es termosszal járkálnak, amik ráadásul nagyon szépek (egy bőr bevonatos termoszt mate pohár tartóval az oldalán meg is vettünk volna, ha nem utaznánk még pár hónapot). Visszatérve a buszhoz, a buszsofőr út közben megállt egy kisutcában, kiszólt egy fickónak az út szélén, aki elvette a sofőr termoszát, forróvizet tett bele és kevert egy matét a poharába. Ez nekem anyira tetszett, hogy sutyiba fényképet akartam készíteni, mire ezt a sofőr meglátva mondta, hogy menjek csak le a buszról és készítsek fényképet nyugodtan… 🙂 Az emberek nyugodtsága és türelme eszméletlen volt. Otthon próbálna meg a buszsofőr megállni egy kávéra, a buszon ülők rögtön zajongnánk, nemhogy még valaki le is menjen a buszról fényképet készíteni. Ez a fajta törelem és nyogodtság egész latin amerikában nagyon tetszik nekünk. Van mit tanulni az európaiaknak tőlük!

A cirkuszi multság érdekes volt. Nem is emlékszem mikor voltam cirkuszban utóljára, szóval élveztük az előadást. Volt bohóc, akrobata mutatvány, tigris, brazil smab tánc (na ezt nem tudjuk hogyan került ide) és motoros üldözés egy 3m átmérőjű fémgolyóban….

Paraguayban amúgy azt tapasztaltuk, hogy annak ellenére, hogy nem éreztük magunkat teljes biztonságban mindenki nagyon rendes és segítőkész volt. A cirkuszból hazafelé például a buszon megkérdeztük a buszsofőrt, hogy meg áll e ott ahol nekünk le kell szállni, mondta, hogy igen. Székünkre leülve a mögöttünk ülők szóltak, hogy igazából nem áll meg ott, mert egy másik úton megy (azt ne is kérdezzétek, hogy akkor a buszsofőr miért mondta, hogy igen :-)) szóval az emberek a buszon tanácsolták, hogy leszállhatunk a buszról közel az utcánkhoz, de inkább ne tegyük, mert ez nem olyan biztonságos környék, inkább menjünk el a buszpályudvarig és ott szálljunk át egy másik buszra ami hazavisz minket. Az egyik fiatalember olyan rendes volt, hogy velünk is maradt a buszmegálóban, míg vártunk a buszra és közben jól elbeszélgettünk a paraguayi kultúráról vele. Persze a busz már nem jött, így végül taxit kellet fognunk. Persze a taxisofőrnek is volt véleménye a biztonságról, beszállás után rögtön odafordult hozzánk és mondta, hogy erre se nagyon jöjünk máskor sötétedés után, mert nem olyan biztonságos 🙂 Hát mit ne mondjak érdekes egy élmény Argentína után. De sebaj, legalább tudjuk, hogy sötétedés után ne menjünk sehova, ami ugye nem szabadna, hogy meglapjen minket, mert a hostelben a tulaj hölgy mondta ezt nekünk de nem gondoltuk, hogy ennyire komolyan kell venni.

Mikor a taxival beértünk az utcánkba, lassan közelítettünk a házszámhoz, de nagy meglepetésünkre a keresett házszám hiányzott és a mi kis hostelünk helyett csak egy romos kis házikót találtunk. Olyan volt, mintha a mi házunk eltünt volna mint a Harry Potterben a 9 és feledik vágány… Visszatolattunk, majd megint előre, majd megint vissza, s mind a 3an tátott szájjal bámultunk a nem létező házra. Ekkor arra jött egy kishölgy, akitől megkérdeztük, hogy jó utcában vagyunk e, mire mondta, hogy igen. Ekkor kezdtem tényleg azt hinni, hogy vagy eltünt a hostel, mint a mesében vagy valami csoda folytán nem vagyunk képesek már látni 🙂 e nagy értelmetlenséget egy következő arra jövő úriember szakította meg, aki végre közölte, hogy nem ez a mi utcánk, hanem a mellettünk lévő…

Miután kalandosan hazaértünk, Jess már a szálláson várt minket, s meg is egyeztünk, hogy holnap bizony tovább állunk. Ezután alig vártuk, hogy felfedezzük a többi részét Paraguaynak.

Következőkben a Jezsuita romokról olvashattok…

Ha tetszett neked a bejegyzés, kérlek osszd meg ezt velünk a ’Leave a Coment’ szövegre kattintva, értékeld a postot csilaggal vagy csak simán kattints a Tetszik gombra.