Tag Archives: Salta

THE road trip to the North of Argentina – continuing Day 2

As we drove back to the main road we saw a living thing among all the rocks, cactuses and dustiness. It was noone else but the old man we had given a lift to! He had been waiting there for his bus for more than an hour now, so we were happy we could in the end give him a lift to the nearest town. He got in the front seat and we drove in silence for a while, all of us in a deeply reflective mood.

At some point I had the feeling something was not quite right with the car, as if something had happened to the tire below me. The road was full of rocks and holes, so even though the thought bothered me I didn’t say anything, thinking it was just the way it feels driving on such a road. At some point I saw Silviu acting very confused as well, so we finally stopped the car only to discover the left back tire was flat in every sense of the word…

We had been the only ones on the road ever since the lagoon, but the moment we stopped we noticed not one, but two other vehicles stopping with us. One of them was the bus our Argentinian grandpa was waiting for, and it stopped right in front of us, and the other one was a van that stopped behind us. Both drivers got out of their vehicles, took over our car and it’s tools and within 5 minutes gave it back to us fully functional. Silviu was helping them out while the rest of us were still very puzzled not only that we got the flat tire, but that of all the places, it happened exactly then and there when the other 2 vehicles were around us…

We thanked the two drivers from our heart (after getting over the shock that the bus driver had let all the passengers wait while helping us out) and we started again, driving much slower than before and being sunk in even deeper thoughts. By the time we got back to the paved road we knew we were not going to make it in time for most of the things we had planned to see. We chose three – the ruins, the colored mountains and the thermals, and since the first two were outdoors we had to make sure we got there before sunset. Well, in our rush we ended up passing by the ruins without realising, and got to the mountains 10 minutes before the sun completely disappeared behind the big rocks. Unfortunately even the 10 minutes didn’t help at all, as the mountains were completely in the shade and the colors were not standing out in any way. Oh well… next time :). We at least managed to stop for a few minutes at the place marking the Tropic of the Capricorn and think about hemispheres and how many times we’ve crossed from one to the other in the past few months.

We kept driving and dreaming of the thermals as the perfect ending to a day when nothing had gone according to plan. We knew it was in Jujuy, so we got there all ready to dive in around 8pm, but just to discover the thermals were another 30km away…and since we were unable to find out whether they would still be open at that time, we had to let that one go as well. We got back to the hostel in Salta amazed at how nothing we had planned for the day actually came true… yet we had such a fulfilling, fantastic and full of learning day. And I’m sure God had a pretty good laugh too!!

The biggest learning? Life is one big road trip, and it’s up to us to see it and make the best of it. What a fabulous way to end our 2 months adventure in Argentina…:). And good preparation for Paraguay!!

 

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Advertisements

THE road trip to the North of Argentina – Day 2 and the Pink Flamingoes

We found a hostel quite easily and the next day early morning we rose with many big plans for the day. We were going to cover the last 50km up to Iruya, the Northenmost populated place in Argentina. Then we were going to stop back in Humahuaca to check out the golden church. Then stop at the Tropic of Capricorn, then some fancy ruins and some more colorful mountains on the way back to Salta. Then we were going to check out a Shamanic Museum in Jujuy and end the day with a bath in the thermals. And make it back to Salta in time to return the car before midnight. Ah, sometimes humans can be so naïve… It reminds me of that joke: “How do you make God laugh?” “Tell him your plans”.

The guy we had rented the car from had instructed us: “When you get to Humahuaca leave the car in front of the police station (and he stressed this particular point) then take a bus for the last 50km as this road can only be done with a 4×4, not with the car you’re renting right now”. But then other people told us it was in fact not that bad and the trip could be done with a normal car, so we decided to give it a try.

We started in that direction and quickly found ourselves in a dead end. Then in another. We tried, we really did. We then decided on the spot we’d go to a pink flamingoes lagoon supposedly not that far away, and we’d get to see Iruya on our next trip there.

Less than 1km on the way to the flamingoes we saw another sign for Iruya – 47km. We just had to give it another try, so we started on a small road and managed to go a few good km before we could again go no more (with our little car that is – we could have definitely seen a 4×4 conquering those roads with little effort). The good news was we came upon this gorgeous little village that seemed to have not only stopped in time, but also been built to be camouflaged – all the houses were the colour of the earth around, and the only things that stood out were the bright blue and green doors and windows – not very useful for camouflaging, but certainly perfect in terms of aesthetics.

We took our time to take lovely photos, then turned back on the way to the lagoon. We knew it was 40km away, so 40 km later we reached a small dusty town and asked for the pink flaminos lagoon. We got pointed towards a small road and we were excited to see the beautiful birds any minute now… until our eyes met a sign that read “Flamingoes Lagoon – 57km’. How was that possible?? It was even more than the original 40 km… what twisted world does this happen in anyway??

Shock aside, we were not going to give up now, so we continued on (even thought it meant 57km of unpaved road), singing out loud and playing guessing games. We were going further and further into nothingness, and at some point we even suspected we might have crossed into Bolivia without knowing. There were nothing but cactuses, llamas and sheep around, and we started missing the presence of humans.

We eventually got to a place that said “Flamingos Lagoon – 7km’. We were at the park’s administration building but it looked completely deserted, and all our knocking on the doors and windows brought no result. We started joking about how the gracious birds have probably (e)migrated from there 10 years ago, and now instead of “The Pink Flamingoes Lagoon” it’s going to be just a g..damn lagoon…

We had to find out though, so the next thing we did was guess which of the roads around ended with a lagoon at km7. We tried one and reached another dead end, but saw 2 houses in the distance, in the middle of really… nowhere. There was hope!! We drove there and could not contain our happiness when we discovered they were inhabited. The man at one of the houses pointed us in the right direction, and while driving back we saw someone coming out waving from the other house. It was an 80 yr old man, his skin hardened by the sun and wind, his back bent, but his eyes very much alive.

He needed a lift! We told him we’d gladly give him one back to the nearest town, but we’re unfortunately heading in the other direction, towards the lagoon. He accepted a ride until the main road and we felt privileged we got to know him. He was born there, he said, in the middle of this thin vegetation, and spent his entire life taking care of sheep. He was heading to Juyuy to visit his son, who had settled there with his family.

We dropped him off at the main road and sunk into thoughts about what we and the world would be like when we reach his age. Even if impossible to know any of that now, we could only hope at least our eyes would be as deep and clear as his :).

After a 3-4hr ride and a total of 104 km (so almost 3 times more than we had expected initially) we FINALLY made it to the pink flamingoes lagoon! It was… nothing like we had expected it to be. It was a sad pond surrounded by… surprise surprise… a bunch of sheep, guanacos and even some ostriches… a million random birds… but NO pink flamingoes! Not one! We could not believe it… we were torn between laughing and crying, between being happy that we actually got there and upset that the ballerina birds were not there to welcome us. After a few minutes walking around we came across something that gave us a reason to smile – some pink feathers our friends had left behind for us, undoubtedly knowing we would be there that day, that moment… Ah, the happiness feathers can bring!! 🙂


And then, an even more unexpected thing happened! As Silviu was taking pictures of the birds and the surroundings, at some point he zoomed in on one of our… pink feathered friends! And then on another! And another! So they were there in the end!! They were just too far away to be seen without help from technology , but they were there! We felt fulfilled… in the end all this effort had not been in vain! We took a nice deep breath, said good bye to the lagoon and everyone in it, and headed back to the other million plans we had made for the day.

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

A flamingók nyomában – avagy még mindig az autós túrán

Frissen kipattanva a meleg ágyból, de hideg szobából már készen is álltunk a második napra a mi kis fehér autónkkal. Egy pár látnivalót beterveztünk e napra: egy hegyoldali kis templomot, valami romokat (sajnos egyikünk sem emlékszik a nevére :-)), egy másik hegyet ismét több színben pompázva és estére egy termálfürdőt.

A hegyoldalban található kis templomhoz akartunk először menni, ahova egyesek szerint csak naponta 1x járó busszal lehet eljutni, mások szerint azonban el is lehet vezetni. A buszozás túl macerásnak tűnt, így gondoltuk megpróbálunk eljutni odáig autóval. Az első tábla, ami a templomhoz vezető utat mutatta egy poros és köves útra vezetett minket, amin is 50km-t kellett vezetni. Lassan gurultunk az autóval, mígnem elfogyott alattunk az út, csak egy nagy gödör tátongott előttünk.

Láttuk, hogy jobbra mintha egy második út lenne kijárva, így visszatolattunk és arra vettük az irányt. Sajnos ez a megoldás sem volt járható, így hosszas tanakodás után úgy dontottünk kihagyjuk a templomot.

Azonban 50m vezetés után egy újabb tábla mutatott egy modernebb útra, ami 57km után elvileg elvezet minket a célpontig. Elindultunk ezen az úton is, immár harmadszorra nekivágva a különleges templomnak. 20 perc vezetés után egy parányi faluba érkeztünk, ahol mintha megállt volna az idő. Homok színű házak sorakoztak a poros utcán, amiknek csak kék és zöld ajtaik és ablakaik virítottak ki a föld színű környezetből. Az utcán egy két ember sétállt fel alá, tátott szájjal bámulva az arra tévedt idegenekre.

Pár fénykép kattintgatás után azonban egy hatalmas pocsojához érkeztünk ami sajnos túl mély volt az autónkhoz, így újra kudarcba fulladt tervünk, s végleg feladva úgy határoztunk inkább megnézzük a flamingókat a közeli lagúnában.

A lagúna 40km-re volt jelezve. Könnyedén gördültünk az autóúton  míg el nem értünk a megadott városhoz, ahol egy újabb tábla várt ránk, jelezve, hogy még 57km lesz a lagúnáig. A baj csak az volt, hogy az út ismét hepehupás és kövekkel teli volt. Lassú 2 órás vezetés után elértük a bejáratot, ahol halvány jelét sem láttuk senkinek az adminisztrációnál. És nem is tünt úgy, mintha az elmult 10 évben lett is volna ott valaki J Ekkor már kezdtünk gyanakodni, hogy lehet a várva várt flamingók sem lesznek ott… Nagy „örömünkre” egy másik tábla közölte, hogy a lagúna még egy másik 7 km lesz. Ekkor már nagyon mérgesek voltunk, hisz ha előre tudtuk volna, hogy 104km-t kell majd vezetnünk nem indultunk volna el. De már majdnem ott voltunk, így tovább mentünk.

Innen azonban több poros út is vezetett különböző irányba, s mivel jobbat nem tudtunk elidultunk találomra az egyiken. 10 perc vezetés után találtunk 2 hazikót, s az egyiknél meg is kérdeztük, hogy a lagúna erre van e. Persze nem erre volt, de legalább kaptunk útbaigazítást, mikor a másik házikóból „kisietett” egy bácsika, s megkérdezte nem vinnénk e őt el a következő faluig. Mondtuk, hogy nagyon szivesen elvinnénk, de most mi a lagúnához megyünk, így kiegyeztünk, hogy legalább a fő(bb) útig elvisszük. Így ismerkedtünk meg a 80 éves nagypapával, akinek rezes, napégett arca mely tele volt ráncokkal jelezte a mögötte álló kemény életet, ősz haja sugallta a megélt éveket, s akinek égszín kék szeme tele volt élettel, reménnyel és tisztasággal, s akinek látványa könnyeket csalt szemembe, mert a saját dédipapámat láttam benne…

Nagyapót kirakva, aki itt született és élt juh tenyésztésből, tovább gurultunk a flamingókhoz. A legviccesebb akkor jött, mikor elértük a lagúnát, ami egy kis koszos és büdös pocsoja volt, s ahol a várva várt flamingóknak híre hamva se volt. A földön találtunk egy pár rózsaszin tollat, bizonyítékul szolgálva arra, hogy jártak a madarak erre, s Silviu zoommmal el is kapott egyet messze. Nemtudtuk, hogy sírjunk e vagy nevessünk csodálatos döntésünkön. Persze a nevetést választottuk, s aztán indultunk is visszafelé. Az úton láttunk lámát, alpakkát, mindenféle madarat, s még 2 struccot is (már csak ezért megérte idejönni).

Mikor visszaértünk az útkereszteződésig láttuk, hogy a bácsika még mindig ott várakozik az út szélén most már több mint 1 órája, így immár lelkesen vettük fel őt, hogy elvisszük az igért városig. Próbáltunk gyorsabban haladni az úton, mert már igen csak délután 2 óra volt s még sok mindent terveztünk mára, mikor is a „tökéletes” úton hirtelen defektünk lett J Az érdekesség az volt, hogy egész úton egy autót se nagyon láttunk, de e pillanatban egy kis és egy nagy busz is mögöttünk volt. A 2 busz sofőre rögtön kiugrott a vezetőülésből és gyorsan kicserélték a kereket, aminek megvétele „csupán” USD100-ba került J jó érzés volt, hogy a busz sofőrők annak ellenére, hogy a busz utasainak várni kellett, ők önkéntesen segítettek nekünk. Természetesen az utasok nem bánták, ami egy másik pozitív meglepetés volt.

Ezután nagy izgalmunkban elhaladtunk a romok mellett, anélkül, hogy észrevettük volna, s mikor a több színű hegyhez értünk a nap már eltünt a horizonton, s a színekből már semmit sem láttunk. Utolsó reményünk a termál fürdő volt, azonban mikor megérkeztünk a megdott városhoz megtudtuk, hogy még vagy 80km-t kellene vezetni, hogy eljussunk a fürdőig. Mivel már este 7 óra volt, így tovább folytattuk utunkat hazáig, s csak csendben elmélkedtünk az úton. Hazaérve egy üveg barna Salta sörrel ünnepeltük utunkat, ami mindannyiunknak nagyon ízlett.

Argentínát ezzel az érdekes és semmikép sem unalmas élménnyel zártuk (az Iguazu vízeséshez azért még visszalépünk) és másnap már utaztunk is Paraguayba.

THE Road Trip to the North of Argentina – Day 1

We woke up in the morning with lotsa excitement once more, and fully prepared for what the next two days would bring.

The first surprise came with our black Gol we were waiting for in the morning. The surprise was our black Gol was… white! It had changed color over night and had acquired a few scratches and bumps too, now all covered in gypsum. The guy who brought it mumbled something about this being the only available one blah blah, and because we knew we didn’t have time to argue we just went along with it and accepted the white baby instead. We were all geared up with picnic food, candies and of course our mate (we had even bought a special thermos just for the trip) so we jumped in, buckled up and hit the pedal.

The next surprise of the day was that our little white car’s tank was almost empty (as opposed to our little black cars’ tank which had been full), so we had to find our way to a gas station before finding our way out of town. We got into the first one we saw and we were surprised and amused when the guy said “I can only give you for 100 pesos, we don’t have much left”, but we didn’t think much of it. “We’ll just get another 100 in the next town” we said to each other, then started rolling. Little did we know…

We had an incredible ride for the first few hours on a road that goes through a rain forest and there are very few vehicles around, as the buses and most cars just take the highway to get to the next city. We were pretty much the only ones on the road, latin music blasting from our speakers, wind blowing in our hair (or was it the aircon maybe?), light in our eyes and sparkles in our voices. Munching away on our carrots, we felt like the healthiest and happiest backpackers in the world!!

All the windings of the road did get to me at some point though…
Me: I’d really appreciate if I didn’t throw up on this trip.
Jess: I’d appreciate too if you didn’t throw up in this trip.
Boca: I’ll just settle for surviving this trip.
Silviu: Yes, that’s what I’m talking about! Low expectations are they key!!

After having a good laugh we felt happy we decided on low expectations, because if we had any we had expected the rain forest we were going through to actually look like one.
Boca: So which bit did they say was going to be the rain forest?
Jess (looking at the map): Hmmm… this one we’re on right now actually.
Me: Maybe the rain forest is only in the forest, not on the road.
Boca: Or maybe it’s only a rain forest when it rains…
Jess: Yeah, otherwise it’s just a g..damn forest!
All: Ahahahahaha.

We eventually got to the next city and our priority was filling up our tank as we had been told we’d not be able to find any gas North of that point. The first gas station we went to didn’t have any of the type we needed. When the guy said: “You won’t find any in this city, it’s been scarce for a week”, we started to suspect something was terribly wrong. What do you mean gas is scarce? What had happened in the world and we were so unaware of?? (That’s one thing when traveling, we mostly get our world news from the other travelers… and that’s really not a whole lot of news…) We refused to believe the horror of what he was telling us, so we went to another gas station where they told us all the same. Then another, and by this time the black thought of our road trip being ruined was beginning to take seed in our minds.

‘So where can we find some then??’ I asked the boy at the third gas station with what must have been a pretty desperate look on my face. He just shrugged his shoulders. I couldn’t believe that was his reply, but before I had a change to pour out my wrath ‘What do you mean you don’t know??? Why do you work here then?? Why do you live in this city?? Why were you born on this planet then??” another driver who was near us overheard me and intervened: “Miss, you won’t find this type of gas here in the city, but there’s a petrol station 10km back towards Salta and they had it there in the morning. Let me give them a call to see if they still do’. A..a…a…and the gates of Heaven had been opened! There was a God in the end, and he had sent his angel over to help (maybe he was the angel of the boy in the gas station though, sent to save him of my deadly speech :D). He made the call and wouldn’t you know it, the other people still had our gas!!

We turned around immediately and raced back towards Salta, just to realise 15km later we had taken the wrong road back. All the policemen we encountered on the way were super helpful people though, so in the end we managed to find some gas at another gas station and we could finally breathe again and be back on our way North.

Once our car’s fuel was taken care of, we realised we needed some fuel for ourselves as well – our stomachs had started to send us signals it was time for picnic. We parked on the side of the road and found the perfect spot, among little hills and big cactuses. While coming out of the car with our bags of food Boca asked: “So… do we have a table cloth?” Jess’s reply was immediate “Of course, what are we, animals??”. Of course we didnt have one, and we didn’t have a proper knife or any cups for our drinking yogurt either, but we had a magnificent lunch nevertheless, going back to basics, going back to nature. As the lizards are our witnesses!

We drove on with our stomachs full and our hearts even fuller and we eventually made it to the 7 Colors Mountain, the symbol of that part of the country. We had a very nice stroll around and managed to get separated, so we spend way longer there than we had planned to. That put us on an around the clock race up to the Salinas Grandes, one of the largest salt flats in the world, to make it there before sunset.

We raced and we did get there just in time to see the sun still up and take a few pictures, then 15 minutes later see it hide under the far away salt and let complete darkness set in together with a bone chilling cold we could not stand for more than 2 minutes. We jumped back in the car and drove the next 3 hours in the dark, up to Humahuaca where we had planned to overnight.

 

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

A felejthetetlen autó túra Salta körül

Már rég óta játszottunk a gondolattal, hogy érdekes lenne egy autós túrára menni 3an. Saltában erre eljött a megfelelő alkalom. Sok látnivaló van Salta környékén, de az 1 napos túrák túl sokba kerülnek, ezzel szemben az autó bérlés elviselhető árban van. (USD120 volt 2 napra) Jess, új angol barátunőnk is csatlakozott hozzánk és Silviu vezetésével nekiindultunk. 

Persze az út nem volt eseménytelen, ami termszetesen várható volt J Az első meglepetés már reggel a kocsiátvételnél jött. A megbeszélt és alőző nap megmutatott fekete VW Golf helyett egy fehér Gol jött és teli tank helyett üres tankkal. Ez kicsit fura volt, de nem akadtunk fönn rajta nagyon. Szóval első utunk egy benzinkúthoz vezetett, ahol szerettük volna teletankolni a kocsit, de az előre megbeszélt benzinből csak olyan 10L-t tudtak adni, mert fogyva volt az üzemanyag és be kellett osztaniuk. Na ez fura volt, hogy hogyan lehet hogy a benzinkúton nincs elég benzin, de sebaj gondoltuk, majd a következő helyen tankolunk.

Elérve a következő várost (2 óra vezetés után) begördültünk az első benzinkútra, ahol közölték, hogy bocsi de nincs benzin… egyáltalán!!! Na ez már kicsit sem volt vicces, de útba vettük a következő benzinkutat, ahol már be sem engedtek minket hajtani, mert ugye nekik sem volt benzinük. Ekkor már kicsit mérgesen Iunia és Jess kipattant az autóbol megtudakolni, hogy mi a helyzet. Kiderült, hogy pár napja egész latin amerika benzik krízisben szenved, így fogytán vannak benzinből. Kérdeztük, hogy hol lehet akkor tankolni, mire közölték, hát seho – mindezt flegma mosollyal az arcukonl!! Sehol???? – förmedtünk a benzinkutasra… mikor jött egy másik fiatalember, aki segítőkészen mondta, hogy az egész városban nincs benzin. De akkor mikor lesz? Nemtudják…. Persze bennem már rögtön lejátszódott, hogy nem tudunk majd tankolni és vissza kell mennünk Saltába és kidobtunk az ablakon 2 napi autóbérlést stb…

Ekkor már ugye azt is tudtuk, hogy miért volt üres a tankja az autónak… valószínű, hogy ők sem tudták már megtankolni, s legyen ez a mi gondunk, gondolták. Szóval a szimpatikus fiatalember közölte, hogy van egy másik kis város a közelben, ahol lehet még van benzin. Föl is hívta őket és volt. Viccesen kérdeztük, hogy el tudnak e rakni nekünk pár litert? 🙂

Elindultunk a városig, persze fél óra vezetés után rájöttünk, hogy rossz irányba megyünk, ígyhát vissz akellett fordulni. Még jó, hogy nem pazaroltunk el mégtöbb benzint J Visszafelé találtunk egy másik benzinkutat, ahol ugyan a nekünk kellő benzin nem volt, de egy rosszabb fajta igen… sokat nem gondolkoztunk s teletankoltunk azzal és immár nagy kő nélkül a szívünkön hajtottunk tovább.

Utunk egy kanyargós hegyi úton ment keresztül, amit Iunia nem visel olyan jól. Így egyszer meg is szólalt: Igazán örülnék neki, ha ezt az utat megúsznám hányás nélkül.
Jess: Annak én is igazán örülnék 🙂
Boca: Én már azzal is beérem, ha túléljük ezt az utat.
Silviu: Erről beszélek lányok, ne legyenek nagy elvárásaink! 🙂

Még mindig a hegyi úton haladva eszembe jutott, hogy mikor az utat leegyeztettük az autó bérlős helyen, mondták, hogy utunk az esőerdőn keresztül fog vezetni, aminek mi természetesen nagyon örültünk, ám nyomást sem láttuk esőerdőnek, csak normál erdőnek.
Szóval megkérdeztem: Mit is mondtak, mikor leszünk az esőerdőben?
Jess: Hát elvileg most vagyunk.
Iunia: Lehet hogy csak az erdő belsejében esőerdő, az út mellett csak erdő…
Boca: Vagy lehet hogy ez csak akkor esőerdő, ha esik…
Jess: ..amúgy csak egy kib… erdő 🙂

Pár óra vezetés után megéheztünk, s nem is találtunk volna szebb terepet, mint megállni az útszélén, kaktuszokkal díszített hegyoldal közelében, s egy nagy sziklánál letelepedve elővegyük avokádónkat, sajtunkkat, salátánkat és kiflinket. Viccesen megkérdeztem: Asztaltarítőnk van?
Jess: Jóhogy van, mik vagyunk mi, állatok? 🙂 (What are we animals?)
Azóta a ’Mik vagyunk mi, állatok?’ szólás lett 🙂

Szólás lett a Kaktusz is, ami azt jelenti B..meg. Erre következtetésre úgy jöttünk, hogy Jess észrevette, hogy a 3 águ kaktuszok, amikkel az út volt tele, úgy néznek ki, mintha bemutatnának nekünk J Így azóta ha valami iritál minket csak azt mondjuk: kaktusz!

Utunk észak felé haladt majdnem egészen a bolíviai határig. Ebéd után eljutottunk a híres 7 színű hegyhez, ahol egy kis sétát is tettünk. Azért van a  hegynek egyszerre ennyi színe, mert különböző ásványok találhatók a hegy különböző rétegében, s ezek oxidációja különböző színeket eredményez, pl sárga: kén, vörös, vas stb.

Ezután elvezettünk egy kisebb sósivatagig, ahol naplementéig viccesebbnél viccesebb képeket készítettünk. Sivatag lévén fél óra alatt, miután a nap lemet polóról téli kabátra kellett felöltözni a hideg miatt 🙂

Estére az egyik kisebb faluban találtunk szállást, ahol figyeltek az autóra éjjszaka is.

Az egész nap nevetéssel, játék játszssal és zenével telt. De voltak órák, mikor csak némán bámultunk ki az ablakon és csodáltuk a tájat, míg a 4 kerék gurult alattunk.

Folyt. Köv.

Salta and the Inca Mummies Museum

Here we were, a few days short of leaving Argentina. We had no idea what we were going to do in Salta, but felt good about going there nevertheless and excited about getting further North to the places we had heard about from fellow travelers.

We got to Salta around dinner time, and since we were still with Daniela we enjoyed a nice vegetarian lasagna together. It was served to us by an Uruguaian waiter who had a German ex-girlfriend, an Italian ex-wife and had lived in Spain for 11 years. He was so excited about chatting to Daniela in Spanish and (a few words) German that he would sometimes even forget to serve us our food and would just stand there, left arm propped on the table and a spoon in his right hand, halfway between our plates and the big tray he was serving from. Other times he’d grab the bottle of wine and forget he should in fact transfer its content into our glasses, so he’d just hold it up by his chest and keep on chatting nonchalantly, on and on about his wives and girlfriends. We loved him! (maybe more so after we actually had food on our plates though hahaha).

When we got back to the hostel we were met by another surprise: there were 3 girls we kept seeing on our way for the past week or so, bumping into them in buses, caves or other random places. And now, here they were again, in our hostel in Salta. We knew something was up with so many “coincidences”, so after interacting a bit we invited them to join us the next day for a panoramic view of the city.

One of them did, and she then ended up traveling with us for the next 10 days, until she had to fly back to the UK for her grandparents’ 50th marriage anniversary. We felt so comfortable with Jess around, it was as if she were naturally the 4th backpacker :).

We spent a beautiful day climbing the 1070 steps up the Cerro San Bernardo, from where we saw the entire Salta, we had the best ever empanadas for lunch, and then delighted in pure Argentinian ice-cream. We let Boca cajole us into that – based on her research, it seems wine, steak and ice-cream are the 3 things not to be missed while in Argentina. Well, we got 2 out of 3, and satisfied with that we were. 🙂

The highlight of the day though was the visit to the MAAM museum (http://www.turismosalta.gov.ar/internacional/in/reco_maam.asp). When Silviu said he had seen a documentary about it on National Geographic we knew we were about to see something quite remarkable… and indeed we did! The museum is centered around the mummies of 3 Inca children (aged 6, 7 and 15) who were buried alive more than 500 yrs ago on top of the Llullaillaco Vulcano. They were buried together with a great collection of Inca objects during a ceremony we would now consider barbaric, but which at the time was an utmost privilege as it meant the reunion of the little ones with their ancestors and creator. They were being sent to a better world to become God’s messengers, and being chosen for such a ceremony was an honor reserved only for the perfect children.

The burial place of the 3 Incas was at 6739m high, and the unearthing of the bodies in 1999 made them the highest and also most important recent archeological discovery in the world. Due to the high altitude and the cold, the bodies of the 3 children were fully preserved (intact internal organs, blood in their heart, hair and skin undamaged) and now constitute a very touching sight – they really look more like sleeping children than like mummies. Only the body of the boy is displayed to the public at this moment, and seeing it took me back in time and gave me the shivers upon realising what my people were like barely 500 years ago. It was a visit to remember!

We ended that special day with a long process of deciding how we’d be heading up North. Actually that’s not true, we ended it with dark Salta beer and some good ol’ red wine. But before that we walked up and down the little town figuring out prices and deciding between going on a tour (which would have been super expensive) or renting a car for a two-day road trip up to the Northernmost inhabited place in Argentina. Not surprisingly, the road trip idea won.

We were bursting with excitement in the evening when we checked out the black Wolswagen Gol (no, there’s no letter missing as I originally thought, it’s just… Gol :p) the rental people brought to us for the next day. They had to take it back though when they said it wasn’t safe to park it in the street during the night – we wanted to sleep peacefully, so told them they’d better bring it back the next morning.

Ahhh… the amazing days which were to come…:).

Oh, on a side note, after 4 months on the road we finally realised how tired we were of answering the same questions over and over again upon meeting someone new (Where are you from? What do you do for a living? etc etc). So we thought we’d spice it up a bit by answering them for each other, and then even moving on to making stuff up. This was a spontaneous one Boca applied on an Austrian guy who had just arrived at the hostel and we were making small talk in the kitchen with. When the fella asked Boca what we used to do in Singapore, she looked at him with a serious look on her face: ‘Well… I used to do some random job. And she… she used to sweep the floors in McDonalds’ said she while throwing her arm up in my direction. “Oh… ok” replied the guy after the initial shock, while trying hard to assume a non-judgmental look. He didn’t really managed to pull it off, but it surely was great fun!! 🙂

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Salta és az inka múmia gyerekek

Tovább utaztunk Saltába, ahol Daniella (egy német lány akivel Cafayatében ismerkedtünk meg) elvitt minket egy hostelba, ahol végre nem fagyoskodtunk és reggelivel és internettel együtt csak 35 Pesot fizettünk.

A város nagyon kis hangulatos hely, szines barokk templomokkal, sétányokkal hegyekkel, parkokkal. Aki erre tart, annak van itt mit csinálni pár napig. Egyik nap felmentünk ez egyik hegyre, ahonnan a kilátást lehetet megcsodálni, körbesétálltunk a városon és megfigyeltünk templomokat és a 9 de Julio parkot, ahol a MAAM múzeum is található.

Aki Saltában jár mindenkép látogasson el a MAAM-ba (Museo de Arqueología de Alta Montana klikk), ahol 3 múmia gyereket lehet megfigyelni, akiket a llullailaco vulkán 6700m magasságában találtak 1999ben szinte teljes épségben. A llullailaco inka gyerekek a mai idők legfontosabb arheológiai felfedezése.

A 3 múmia, egy 6 éves fiú, egy 9 és egy 14 éves lány, akik 500 évvel ezelőtt fagytak meg a hegyen, s a hideg klíma megőrizte őket és a velük együtt ott elhelyezett tárgyakat. A felfedezés nagyban segít abban, hogy jobban megértsük az inka kultúrát, mi még mind a mai napig létezik.

A múzeumban megtudható, hogy az inkák sokszor ugymond felálldoztak kiválasztott gyerekeket, hogy egyesüljenek az istenekkel A kiválasztott gyerekek az inka birodalom különböző pontjáról származtak. Mikor eljött az idő, Cuscoba mentek kisérőkkel, hogy részt vegyeken az avatási szerttartáson és sokszor, hogy összáházasítsanak egy fiút és egy lányt, ezzel erősítve a békét 2 terület között. A szerttartás után a gyerekeknek és kisérőiknek haza kellett gyalogolni egy egyenes vonalban, s akármi volt előttük útközbe azon át kellett kelniük, nem lehetett kerülni. Ez egy megpróbáltatás volt, hogy ezzel is erősítsék a gyerekek szellemét. Mikor megérkeztek szülővárosukba, nagy ünnepség fogadta őket, hiszen ekkor már istenként voltak  tisztelve. Ezután különböző szent hegyekre lettek víve közel száz különböző tárggyal, ezzel is kihangsúlyozva, hogy mennyire szeretve és tisztelve voltak eme gyerekek. Mikor felértek a hegyre kukoricából készített alkoholt itattak velük, minek hatására a gyerekek elaludtak, s a nagy hideg lévén már nem ébredtek fel.

Valószínű rengetek ilyen álldozás történt, de csak ez az egy maradt meg ilyen tökéletes formában. Első olvasásra e történet szomorúnak tűnhet, viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy 500 évvel ezelőtt abban hittek az inkák, hogy ezen áldozások hozzásegítenek egy jobb élethez. S emellett azt is tudni kell, hogy az inkák hisznek a halál utáni életben, szóval az álldozások alkalmával úgy gondolták, hogy a gyerekek tovább élnek mondjuk azt, hogy a menyországban a többi lélekkel…

Aki argetninában jár annak mindenkép ki kell a következő dolgokat próbálnia: empanada, steak, bor és fagyi. Mivel mi nem eszünk húst, így csak a másik hármat kellett menüre rakni. Saltában eljött az idő, hogy végre fagyizzunk és egy nagyobb Gelato helyre beülve elmajszoltunk 3 gombóc fincsi fagyit 🙂

Másnap reggel izgalommal telve ébredtünk, hisz a várva várt autós túra állt előttünk. A hostel ebédlőjében még azért elfogyasztottuk reggelinket, ahol sikerült egy ausztriai fiút megviccelnünk. Hónapos utazások során az ember kicsit megunja az álandó honnan jöttetek? Merre tartotok? Mit csináltok kérdéseket, így úgy döntöttünk, válltoztatunk egy kicsit a sztorin néha néha J Szóval az ausztriai fiúcska reggel megkérdezte tőlem, hogy mit csináltunk Szingaoúrban. Mire én közöltem vele, hogy én mindenféle össze-vissza melókat csináltam, míg Iunia a McDonaldsban takarított. Az arcára kiült kifejezést könyvekben kellene megörökíteni. Szegényke próbálta csodálkozását takarni és együtt érzően csak ennyit tudott kinyögni: Aham…
Persze a végén megtudta igazi kilétünket és jöt evettünk az egészen 🙂

S immár készen is álltunk a nagy útra…