Tag Archives: Urubamba

Back in Peru … for the third time


We knew our stay in Bolivia was limited by the deal we had made with Carlo to go back to Ollantaytambo and take care of Full Moon Lodge for a month, while he was back in the States over the holidays. So we calculated the dates as best we could, and on December 9 we were back in Cusco, ready to go back to Ollanta on the 10th to take over the reins from Carlo.
We had such a great feeling reentering Peru, and again we felt like we had come back home. We were enthusiastic about returning to the Full Moon Lodge, but our enthusiasm about spending a month there, tied to the land, was not as present as before. Especially when we got to Howard’s office and were overwhelmed again by the feeling that “I wanna stay hereeeee”. We secretly wished we had not made the arrangement with Carlo and we’d now have the freedom to stay in Cusco for as long as our heart desired.

Change of plans again, because… why not?

The last few days we had no Internet access on Isla del Sol, as they don’t do much Internet there, so one of our first concerns upon getting to Cusco was to get to an Internet and catch up with the outside world. Not little was our surprise when in our Inbox we found an email from Carlo, in which he was informing us that he had to leave earlier than expected, and therefore had to find someone else to take care of the lodge… and if we wanted to we could go back to volunteer as before, but he had found someone else to be responsible for the place.

Bang! Talking to Boca we realized we both felt so relieved at receiving the news, that we had both secretly wanted to be free to stay in Cusco for a while instead of going back to Ollanta. And as a result, that was exactly what we decided, and “coincidently” we found the perfect location: Howard’s office! Silviu had just finished arranging a room that was designed for someone in two weeks time, but meanwhile the room was available. That’s because obviously it was meant for us. Howard agreed, and so we got to see our dream of “I want to stay hereeeee” fulfilled. Wouldn’t you know it…:)

It was a great pleasure to spend time there, with Silviu, with an awesome library, with Howard, with the energies there. I started a series of treatments with Howard, Network Spinal Analysis (http://www.associationfornetworkcare.com/whatisnsa.shtml), a type of therapy designed to awaken your inner doctor. Something downright fascinating, and I was glad for the opportunity to experience such a thing over there.

Christmas and Calca, our favorite little town

The 2 weeks passed by in an instant, and before we knew it, Christmas was upon us. Ilya, one of Howard’s friends who became our friend as well, invited us to his place in Calca for Christmas, to the little town we had fallen in love with during our 10 days of Vipassana meditation. So we accepted the invitation with great joy, and were left speechless when we first saw the place: a beautiful house by the river, surrounded by greenery and lots of colorful flowers, and dotted with fig, apple and plum trees. Plums! One of my favorite fruit, but one I hadn’t really had in the last 3 years in Asia. Picking the plums from the tree in Ilya’s yard I felt just like in my grandmother’s garden, and realized how such a simple gesture can recreate such vivid memories.

Sitting around the table on Christmas Eve (a real feast!) and sharing stories, we found out Ilya was also planning to write a book. So we suggested something that seemed to have a lot of sense: “Ilya, we have the perfect plan! The 3 of us should lock ourselves here in your house for two weeks, and each work on our book, and from time to time share writers ideas.” “Ah, that sounds great, and I really wish I could do that, but unfortunately I have a job waiting for me. I can lock the two of you here though, and I’ll come from time to time to chat and share ideas.” Wow! Speaking of dreams come true again! Since Boca and I had entered Ilya’s house, we had both had the same thought – this is the absolute perfect place for writing! And it proved to be indeed – we spent two exceptional weeks there, and could not be more grateful to Ilya for his generosity and trust.

Decisions, decisions …

For a while now, Boca and I had some thoughts we had not previously had: thoughts that yes … we sort of feel that “this is it”… that the time for us to head towards our homes was rapidly approaching. We did not feel nearly half of the enthusiasm we had felt before at the thought of experiencing a new country, we were happy beyond measure when it came to stopping somewhere for a long time, and we slowly began to identify that we were “suffering” from what they call “travel fatigue”. In addition, we were filled with emotion whenever we thought of “home”, and felt so strongly in our stomach and solar plexus that yes, it’s time. It’s time. And as we had created the good habit of listening to our instincts and acting when we feel we must act, we managed at the end of the year to buy ourselves tickets to return to Europe in the first month of 2012. Based on the prices we found most convenient, I was to fly out on the 18th, exactly 366 days since I first put the backpack on my back, and Boca was to fly out on the 22nd, exactly 10 months after we landed on South American land. Quite significant dates, we thought :).

Silviu listened to his instinct as well, and therefore decided that for him the time has not come yet, he still had some discovering, learning and growing to do. So the plan is for him to spend some time, not to long, still in Cusco, then return to Brazil for some projects with the people from Hub Rio, and then move towards Bolivia and Colombia where he has some people to know and experiences to have. We hope he will keep us informed about his plans through this blog. We shall live and see:).

Last days in Peru … and South America

So in the light of these new decisions, and three weeks away from “D” day, we contemplated some options on what to do in the little time we had left. We played with the idea of exploring other parts of Peru, since we had not gone out of the Sacred Valley for the whole 3 months we were there, but eventually we decided against it … we still didn’t want to leave that area! And we figured that whatever else is there to explore in Peru … we’ll do it next time. We wanted to spend our last days in South America in one of our favorite places, the little Calca town … and that was exactly what we did!

We had some great surprises during this time, one of which was Steve, the friend we had made during our Vipassana meditation retreat. It was full circle – we had met Steve and spent some wonderful days with him at the beginning of our adventure in Peru, and now we had the opportunity to spend some time with him again back in Calca, at the end of our adventure (and his) in Peru. Awesome, just awesome.

Another special event was the entry in 2012, which we celebrated in Urubamba and which I can summarize as follows: the Sacred Valley of Peru, greenness, mountains, a fire under the magnificent star filled sky, a group of wonderful people, a big white dog in my lap, a huge bowl of fruit salad and one spoon circling around, a bottle of chicha and one glass circling around, guitars, accordion, divine voices. Joy. Peace. Gratitude. Welcome, wonderful year! 🙂

Perhaps the greatest surprise and joy during this period was the fact that we managed to meet Diane Dunn in person, the woman whose book Cusco: A gate to inner wisdom had impressed Boca and me so deeply. We met her several times, and from the discussions with her a decision was taken: Diane is coming to Hungary for three days in June 2012, to share some Andean wisdom in this part of the world as well. The course will cover interesting knowledge about the 4 elements (earth, air, fire, water), based on the ancient Andean traditions and Munay-Ki.

What is Munay-Ki?

The Munay-Ki are the nine rites of initiation from the descendents of the Inca, the indigenous people from the Andes. Munay-Ki comes from a Quechua word that means ‘I love you’ . Munay-Ki is a nine step process to heal the wounds of the past. Through these we are then free to become who we truly are, the new human being: ‘Homo Luminous’.

After receiving the Nine Rights:

  • You will more easily be able to see the ‘bigger picture,’ and view life from a higher perspective.
  • You will become more of who you truly are: your soul-self, higher self, your Divinity.
  •  Your ‘life purpose’ becomes clear. You follow what brings you joy.
  • You begin to come more readily from a place of greater wisdom, love, peace, harmony and clarity.
  • You know and love who you are.
  • You more easily cast off what does not work for you.
  • You transform in wonderful ways. The world around you transforms in wonderful ways.
  • Your life begins to flow more smoothly and you perceive beauty around you.
  • You begin to truly know that “All is well” and ‘Heaven on Earth’ can be our Destiny.

If you would like to participate to this unique workshop or would like to get more information, please drop us an email at threebackpacks@gmail.com.

Ready to go

Our flights back to Europe were from Lima, so we got on a bus from Cusco on a Sunday afternoon, after saying goodbye to our dear Silviu, enthusiastic about the continuation of his adventure, and we prepared for the 21 hour bus ride* to Lima. Time passed quickly and without major events, and in Lima we were received and hosted by Emi, Giselle’s mother, who lives there. Two days later … I was on a plane heading home:).

Read in the next posts our thoughts and feelings on finishing the journey, and on the beginning of a new phase: home.

___

* The quality of the buses and the prices of the trips from Cusco to Lima are extremely varied, ranging from 130-185 Soles, and from normal bus seats to presidential seats with a recline of 160 degrees. From what we understood, the best company is Cruz del Sur, 180 Soles, and the second best is Tespa, 140 Soles. We chose Tespa, and we definitely recommend it

Az ünnepek Peruban

Karácsony Peruban

Cuzcóban ismerkedtünk meg Ilia-val is, Howard barátjával, aki miatt ő annó ide jött Peruba. Ilia egy erdetileg orosz származású, Canadában felnőtt, s már közel 20 éve Peruban élő csontkovács, aki itt nősült meg. Karácsonyra meg is hívott minket magához Calca-ban lévő házába, amihez csodálatos kert, mindenféle virágokkal és egy folyó is tartozik. Örömünkre egy hatalmas karácsonyfa is állt a nappaliban, így karácsonyi élményünk majdnem tökéletes volt. 24e este közös vacsi után hosszasan beszélgettünk, majd spanyol, angol és orosz számokra táncoltunk a nappaliban. Másnap keszeget barbekjúztunk, édes krumplival és salátával, ezzel ünnepelve a szeretet ünnepét.

Ilia calcai házát szintén épp kiadni készülte, de Januárban még üresen áll. Mondtuk is neki, hogy tökéletes lenne idejönni írni, s mivel Ilia is éppen könyvet készül írni, hárman irogathatnánk itt egy kicsit. Iliának természetesen nagyon tetszett az ötlet, főleg, mert ez elmult két napban sok konstruktív beszélgetésen voltunk túl. Ám sajnos eme terv nem jöhetett létre, mert következő héten Canadába készült, hogy meglátogasa a családját, de felajánlotta, hogy mi nyugodtan költözzünk be pár hétre. Kaptunk is az alkalmon és be is kuckóztunk.

 

Új év

Az újév beköszöntésekor már Calcán laktunk, de ünnepelni átugrottunk Urubambába. Itt az egyik ismerősünk házába voltunk hivatalosak, akik ugyan nem voltak otthon, de vendégeik (mexikói pár) igen, akiket szintén ismertünk. Átugrott még pár olasz lány és srác és 12en köszöntöttük 2012őt (J). Először egy kis vacsorát ütöttünk össze, majd tüzet raktunk, s akörül ültünk, énekeltünk, s zenéltünk az új év eljövetelekor.

Az este csöndesen telt, s 12 év után először alkohol nélkül. De talán köszönteni egy ilyen különleges évet, mint 2012, ez volt a legjobb mód.

Következő napjaink egészen Jan 15ig csöndesen teltek Calcán. Irogattunk, olvastunk, sportoltunk és meditáltunk. Nyugalomban készültünk a közelgő hazatéréshez.

 

Itt az ideje hazamenni?

Merthát igen novemberben eldöntöttük, hogy Peru lesz az utolsó állomásunk, s a Szent Völgy után még elnézünk Arequipába és talán a Nasca vonalakhoz, de utána Limába vesszük az irányt és megyünk haza.

Időközben úgy határoztunk, hogy se Arequipába se Nazcába nem megyünk, hanem egyenesen Limába, s onnan haza. Karácsonykor repjegy után is néztünk és Január végei időpontot jónak is tartottunk.

Jegy vásárlásunkat nem mondtuk otthon, mert meglepetést akartunk a családnak, így akár milyen nehéz is volt, el kellett kerülni a mikor is jössz haza avagy mik a következő hónapi terveitek beszélgetéseket.

Mikor terveimet Akirának meséltem, kiderült, hogy ő pont Las Vegasban lesz, mikor mi mennénk haza, s mondta, hogy menjek Vegast útba ejtve s töltsek el ott pár napot. Igent mondtam, erre a hirtelen jött alkalomra, s izgalommal gondoltam a Vegasi napokra.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, hisz meg kell említeni még valakit, akivel Cuzcói tartózkodásunk alatt találkoztunk (mindő a következőkben).

Our first Temazcal experience

The Temazcal is a sweat lodge.

What we were going to do that day was like a Temazcal, Paloma said, but with a big difference: everything would be done from the heart, with nothing but love, for the purpose of holistic healing – physical, mental, emotional and spiritual. The Temazcal is practically the recreation of a womb, Mother Earth’s womb, and the ceremony done in there is a symbol of rebirth. The construction has the shape of a round tent and it can be done out of clay or bushes covered with ox skins, then blankets on the upper part. There is a hole in the middle, and big hot rocks are placed there one at a time to create the desired temperature.

 

Preparation – the fire

This Temazcal was going to be a rather special one because it was for women only. We started the preparation by lighting the fire that was to heat up the rocks. We arranged 2 layers of wood and then we each grabbed a big stone from a pile Paloma had prepared, then held it close to our heart for a while and told her all our intentions, asking her to help with fulfilling them. Paloma called the stones “Grandmothers”, because with their hundreds of years of life on planet Earth they have so much wisdom, memories and information. So we could ask them to remember, to heal, to bless whatever we desired. Part of the stones we were using were brought from Saqsaywoman, a very special places for the Incas, so they carried powerful energy and wisdom.

Once we each did that, we placed the rocks on the wood we had arranged previously and then used the rest of the wood to build a pyramid around them. Paloma lit it up and for the next hour we watched beautiful Grandfater Fire doing his job, while 20 beautiful voices were singing to him with Love:

“ Abuelito Fuego, calienta, alimenta, nutre mi alma” 

(“Grandfather fire, warm up, feed and nurture my soul”)

 

Entering the Temazcal and instructions on how to “survive” in there

When almost all the wood had burnt we got ready to enter the Temazcal – some wearing our bathing suits, others a light dress, and yet others nothing but Eve’s costume. We formed a line to enter the place one by one, and before going in Paloma used sandal wood and eagle feathers to cleanse us. Then, the moment we entered we were instructed to put our forehead on the ground and say as powerfully as we could: “For all my relationships!”. We then entered on the left and moved on all fours to the right side (in the Temazcal everything moves clockwise, you cannot enter and exit as you wish). The space is usually for maximum 15 people, but that day we were 20 women, so it turned out to be pretty crowded and yes, uncomfortable. But this was another “test”, Paloma said, and on opportunity for even greater healing.

Once we were all in, we were told a few words about the purpose and process. There would be four gates, meaning the door (which consisted of a blanket covering the entrance) would be opened 3 times for more rocks to be put in. Each gate was focused on working with one of the four elements, and also with a specific period in a woman’s life. At the same time for each gate we would be using a different herb, medicine, that we would sprinkle on the stone and the scent and essence of it would be helping us cleanse and heal in different ways.

Paloma also made us aware that every drop of sweat, every tear and any other liquid that leaves our body carries out with it an emotion, one that we are ready to let go of, and we should make the best of the time in there. That Mother Earth will be receiving all the worries, fears, frustrations and negative emotions that we are willing and ready to release to her, and she would be using those as fertilizer, transforming them into something beautiful (just as she does with the natural fertilizer 🙂 ).

She said it would get very hot and hard to breathe at times, and going out was possible but not recommended, as it was akin to a premature birth. She highlighted that the way we behave in the Temazcal is a reflection of the way we deal with real life, outside. Are we able to fight and handle difficult situation to the end, or are we going to run out scared at the first sign of difficulty? If one of us was not feeling well and wanted to go out she would have to make that known in a very calm manner, and she could only go out when the door opened. She had to be aware of the energy of the group and of disturbing it by becoming agitated and panicky. In case of emergency the gate could be opened ahead of time, but this was again something not recommended. The person could come back in, but only when the gate opened again. So she urged us to think very carefully before taking the decision to go out, because it symbolized much more than going out of a sauna when it got too hot to bare. She gave us a few tips about how we could deal with the heat, by putting our head between our knees and breathing through our mouth, to lying down to the ground (which was always going to be cool, as the hot air always goes up) or assuming a fetal position.

 

The first gate and the process of welcoming the “grandmothers”

Once all this information was shared and all concerns addressed, we were ready to start with the first gate, the gate for the element Earth. We would be singing and praying for the little girl who was just born, for all the pain she might have gone through and that might have affected the way she lives her life today. For all the negative emotions such as fear, sadness, anger that she learned then but do not serve her now, so she could entrust them to Mother Earth. For all the things the little girl went through before she became a woman.

The first seven rocks were brought in one by one, and we greeted each with a song and a request, always a different one. The greeting sounded something like this:

“Aho, Abuelita!!! Bienvenida abuelita de la eternidad, abuelita mensajera, mensajera de la… (our request: love, peace, confidence, resilience, courage etc etc).”

(Aho, Grandmother! Welcome grandmother of eternity, grandmother messenger, messenger of…)

As soon as the seven rocks were in and 2 big buckets of water present, the door was closed and we were left in complete darkness. I had my hand 1 cm in front of my eyes and could not see a thing. “You are inside the mother’s womb”, Paloma had said, “dark and humid”. And so it was!

She poured the first jug of water on the stones and the hot steam came out instantly, hitting us in the face with all its force. Also, the first medicine we had used was making the air so spicy that we couldn’t keep our eyes open and struggled to breathe. Carmen and Paloma started to play the tambour and sing, and urged us to do the same: “Sing as hard as you can, especially if you’re not feeling well and struggling to breathe, this is what will help you feel better”. And so we did, we sang our hearts out in Spanish, Quechua and whatever other languages the songs were in. Anyone could share a song if she wanted to, and I did, so we had some English words heard in there as well. Some of the ladies cried, some kept silent, a couple had to go out when the door opened. But everyone was having the experience she was meant to.

 

The next three gates

When the time came for the door to be opened we all shouted at the count of three “Puertaaaaaaaa!!!” (“Door!”). Some of us had never shouted louder in our entire lives! We needed a breath of fresh air and a little breeze of cold wind, and we were so grateful to get them! The next seven stones came in and we repeated the process of singing to each one, requesting for something different each time. The second gate was for the element Water – the one we were putting on the stones, the one that was coming out of us, and also the one inside of us. We would sing this time for the little girl who had her first menstruation, so the little girl becoming a woman. For the teenage years filled with struggles, fears, suffering, and also the deep passionate love burning ones heart. We also sang and said a prayer for all the waters of the world, for their purification and for their help in all our healing.

We repeated the process for the last two gates, working with Air and the woman after her fist sexual act in the third, and then with Fire and the women after menopause in the fourth. By the time the ceremony ended we had been in there for about 3 hours, sweating and singing and merging our energies and healing ourselves and each other.

 

The Temazcal and fear (Boca’s experience)

We were looking forward to being in a Temazcal for months now, but when I heard others saying how difficult it would be, that is very hard to breathe and it’s so hot, I immediately started to be afraid. When all of us were in the tent, Paloma started with: “Imagine that you are in your mother’s womb. This is the safest place for you, there is nothing to be afraid of in here”. Her voice and what she said were so reassuring that I knew she was right. There was nothing to be afraid of, this was the time to let go of fear, because many times our fears keep us prisoners in our own life. “Now is the time to let go of fear once and for all!” These words came just at the right time for me, as this was something I had set as a goal for the next 13 days: to let go of fear. So here we were, my FEAR and I, together in a 2m2 tent, ready to fight our last fight.

We started by singing and sending love to each rock as it arrived, and somehow this happy atmosphere helped release some of my fear. We were singing in the dark too, just singing and sweating. About our childhood and about letting go of anything that hurt us back then. The collective strength, the motivating environment and the singing from our hearts made being inside much more bearable. In the end I realized my fear had been much bigger than it should have been, and also that this had happened to me before: starting to be afraid of something just because others were telling me how difficult and unbearable that thing was for them. But often we forget that we are not equal, we’re just not the same. Something that is hard for one might not be hard for the other. And even if something is challenging or difficult, it doesn’t mean we can’t do it. These things depend on our physical level, but mostly on our inner strength – where we are in our life currently, if we are happy or we’re just complaining all the time, and also on how much healing and clearing we’ve done and development we’ve gone through already in our life.

Often we compare ourselves to others, and forget that there is only one person we should compare ourselves to: ourselves, the person we were yesterday, last month or 2 years ago. The Temazcal taught me that often our fears are bigger than they should be, that often we don’t do something because we are afraid we’ll get hurt, that we won’t be able to handle it… but at the same time we look with a broken heart at those who dare to do what we don’t. I also learnt that even if we are afraid, we should go ahead anyway, especially if there are people around us who will support us on our every step. We are not alone in this world, we just have to look around and see the hundreds and hundreds of people walking on the street, people who can become part of our life, even if just for a ceremony. We have only to learn to trust in others and ourselves!

 

The rebirth

We went out of the sweat lodge clockwise, the same way we had come in. We repeated the process of putting our head in the ground and saying “For all my relationships”, and we were made aware once more that coming out of the Temazcal symbolized a rebirth. We were coming out lighter, renewed, reenergized. As each of us went out we formed a line that welcomed and hugged each one of the other ladies coming out. It was after 9pm and very cold outside, but our bodies were so heated up we could barely feel anything. After having a cold shower we hung out a bit more in the tipi, having fruits and drinks, and then each headed to our homes ready for a really good night sleep.

The next day came, and we felt different – lighter, happier, and the ones around were noticing too. The feeling continued for the whole month, and we knew change had taken place that day. 🙂

 

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Temazcal – Az Izzadó sátor

A napot a temazcal-lal, azaz az izzadó sátorral zártuk. Ehhez Nicó előkészített nagyobb fadarabokat és egymásra rakta őket, amire mi nagy köveket hordtunk. Mindenkinek ki kellett egy nagy követ választania, ami az ő félelmeit, szomorúságát, akadályait, stb jelképezte, amiktől meg akart szabadulni most és mindörökre. Én két követ is vittem, biztos, ami biztos alapon 🙂 Ezekre megint nagyobb fa darabokat helyeztünk, amit kisebb galyakkal és száraz levelekkel fedtünk be, s végül meggyujtottuk a csodálatos tüzet. Eközben ki-ki hangszeren játszott, énekeltünk, s végül csak bámultuk a tüzet, ahogy az felmelegíti a köveket, amik majd az izzadó sátorba kerülnek be.

A temazcal

A temazcal, aza maga a sátor egy félkör alakú, félig vályogból épített kupola, aminek a tetejére pokrócokat helyeznek. Mikor a kövek elég melegek, akkor a résztvevők eggyessével lépnek be a sátorba szertartásos módon. Négykézlábra kell ereszkedni, s fejünket lehajtani míg Paloma Szantál fa füstjével tisztít minket meg. Ezután négykézláb maradva kellett bemászni a sátorba (amúgy se lett volna elég hely arra, hogy felálljunk), s sorba egymás mellé ültünk. Belépés előtt még el kellett mondani miközben a bejáratnál lehajtottuk a fejünket a folder, hogy a temascalt az összes kapcsolatunkért csináljuk végig.

A résztvevők vagy fürdőruhában, vagy meztelenül ültek a temazcalban, hiszen úgy is izzadni fogunk rendesen. Mikor mindenki bent volt jöhettek az első adag kövek. Ezeket Nicó egyessével adogadta be egy nagy lapáton. Mikor a kövek érkeztek mi énekeltünk. Énekeltünk a nagymama köveknek, hogy köszöntsük őket, s erejükkel segítsenek nekünk megtisztulni. A forró kövekre, amikből 7 érkezett körönként különböző gyúgynövényeket szórtunk, hogy azok erejével erőssítsük a tisztulást.

Több mint egy szauna, a temazcal egy herbal gyógyító sátor

Igen, a temazcal nem egy egszerű szauna. Ennél sokkal fontosabb szerepe van. A sátor az anyaméhet szimbolizálja, ahol mindannyian félelem és fájdalom nélkül létezünk, s ahol legbiztonságosabban érezzük magunkat. A forró kövek, amikre vizet öntünk az izzadást segíti elő, ami segít a méreganyagokat kiüríteni szervezetünkből. A különböző gyógynövények a tisztító folyamatot segítik elő. A temascálban sötét van, korom sötét az egész folyamat alatt, ami szintén az anyaméet szimbolizálja. Emellett sokan ülünk a kicsike sátorban, tehát szinte szorongunk, csakúgy mint a méhben. A forróság sokszor sokkal melegebb, mint egy sima szaunában, ami megnehezíti a légzést. Innivaló nincs bent, csak háromszor adnak körbe egy kis tál vizet, hogy a kezünket belemártsuk, s egyszer egy üveg vizet inni. Az ajtó háromszor nyílik ki, hogy újabb kövek érkezzenek és újabb gyógynövényeket helyezzünk rájuk. Összesen négy kör van és 28 kő érkezik. A köveket azért hívjuk nagymamáknak, mert évezredek óta itt vannak a földön s erejükkel segítik az embereket. A kövek melege, az izzadás, a sötétség, a nehéz levegő vétel, a szorongás nehézzé teheti a bent létet. Kimenni nem lehet  a folyamat alatt (vagyis kimehetsz, de akkor nem csináltad végig a gyógyító folyamatot, s olyan mintha koraszülött lennél), s az ajtó csak háromszor nyitódik ki, amikor egy kis friss levegő szökik be a sátorba (ha valakinek tényleg kikell menni, az ekkor teheti ezt meg, szépen csendben, lassan, hogy ne zavarja a többiek tisztuló folyamatát). A temascalban töltött idő és viselkedésünk az életben való viselkedésünket tükrözi.

Öszesen 3 órát vagyunk bent a sátorban. Vannak, akik nem csak izzadnak de sírnak is a folyamat alatt. Ez persze mind jó, hisz minden fajta folyékony, víz szerű dolog távozása a szervezetünkből egyes érzelmeink elegedésére szolgál. (Ezért sem jó soha visszafogni sírásunkat, mert akkor nemengedjük, hogy a külöböző érzelmek távozzanak szervezetünkből. S míg azok nem távoznak, lelkünk nem nyugodhat.)

A félelem

Mikor ezeket meghallottam, s ahogy az emberek mesélték, hogy milyen megterhelő lesz a dolog, rögtön elkezdtem félni. Hónapok óta vártuk már, hogy egy temascalon részt vegyünk, de most az emberek megrémisztettek. Izgultam, féltem, hogy nem fogom bírni a meleget, hogy nem kapok majd levegőt, s ki kell majd mennem, vagy netalántán elájulok…

Mikor mindannyian bent ültünk a sátorban Paloma azzal kezdte, hogy képzejük le, hogy az anyaméhben vagyunk. Az anyaméh a legbiztonságosabb hely, s itt nincs mitől félni. Hangja olyan meggyőző volt, hogy mindannyian tudtuk igaza van. Nincs mitől félnünk, s itt az idő, hogy elengedjük félelmünket, amik oly sokszor rabszolgaként tartanak minket fogva saját életükben! ITT AZ IDŐ, EL KELL a FÉLELMET ENGEDNI!. Eme szavak pont jókor jöttek, hisz erre a 13 napra pont a félelem elengedését tűztem ki célul. Hát itt voltam tehát én és a félelmem egy 2m2-es sátorba “bezárva”, hogy megküzdjük utolsó csatánkat!

Végig énekeltünk, énekeltünk, s boldogságot sugároztunk mikor a kövek érkeztek, s valahogy eme vidám hangulat segített félelmünk leküzdésében. A sötétben is énekeltünk, mikor csak ültünk, s izzadtunk. Énekeltünk a gyerekkorunkról, s arról, hogy most már elengedhetjük az eddig minket ért sérelmeket. A közös erő, hogy kibirjuk a szertartást, a motiváló hangulat, s az éneklés sokkal könnyebbé tette a bentlétet. S a végén rá kellett jönnöm, hogy félelmem sokkal nagyobb volt, mint kellett volna. Rájöttem, hogy ez már máskor is megtörtént velem, hogy elkezdtem félni valamitől, mert mások azt mondték, hogy milyen nehéz lesz, hogy megterhelő és hogy ők is alig birták… Csak azt sokszor elfeljtjük, hogy nem vagynk egyformák. Ami valakinek megterhelő, az a másiknak nem biztos, hogy az. Vagy attól, hogy valami megterhelő, s kihívó még nem jelenti azt, hogy ne bírnánk azt ki! Ilyen dolgok függnek fizikai erőnlétünktől; de sokkal inkább lelki erőnktől, s attól is hogy milyen állapotban vagyunk életünkben, elégedettek vagyunk e, vagy mindig csak kesergünk; s hogy mennyi tisztuláson, s fejlődésen vettünk már részt. Gyakran hasonlítjuk magunkat másokhoz, s elfeljtjük, hogy egyetlene emberhez szabad csak magunkat hasonlítani, önmagunkhoz, ahhoz az énünkhöz, akik tengap, mult héten, vagy 2 éve voltunk.

A temazcálból szintén négykézkáb, lassan kell kimászni, s átélni, ahogy újjá születünk, s immár újult erővel, s félelmek nélkül mehetünk tovább. Kint hideg zuhany és forró tűz várt minket, s miután bekaptunk egy kis gyümölcsöt, itt volt az ideje, hogy lezárjuk a napot.

A temazcal megtanított arra, hogy sokszor félelmeink nagyobban, mint kellene hogy legyen; hogy gyakran nem teszünk meg valamit, mert félünk, hogy mi lesz a következménye, félünk, hogy valami bajunk esik, hogy nem birjuk majd, s ezzel együtt szív fájva nézünk másokra, akik megteszik, amit mi nem merünk. Emellett azt is megtanultam, hogy ha félünk is belevághatunk dolgokba, főleg, hogyha ott vannak körülöttünk emberek, akik segítenek majd minden lépésünkkor. A világon nem vagyunk egyedül, csak körbe kell nézni s rájönni, hogy száz és száz ember sétáll az utcán, aki részese lehet életünknek, mégha csak egy szertartás erejéig is 🙂 Meg kell tanulnunk bíznunk egymásban, s magunkban!

Végre Bolíviában!!! – hamarosan

Posztjainkkal szeretnénk minnél több kérdéseteket és kiváncsiságotokat kielégíteni, így légyszives írjátok meg visszajelzésként (Leave a Reply) vagy akár emailben, hogy miről szeretnétek még hallani egy – egy országgal kapcsolatban.

11.11.11 and 12.11.11

What’s so special about all these 11s?

Since we first came to Peru we had been told that 11.11.11 would be a very important date for the planet and for each one of us, not only because it is one in a thousand years, but especially because 11 is a special number in the spiritual world. A new portal of energy was to open on this day and it would affect people differently: bringing answers to some, making others more confused, and putting yet others in a frame of mind they have never been before, prompting them to make the changes they’ve always felt they wanted to but never did. We were told it was good to spend this day in nature and in a calm, relaxed state, focused on ourselves and on the inside,in silence and in peace. We were in the Sacred Valley of Peru when we were told this, and ever since then we had wondered where our path will be leading us for thisl day. When we found ourselves back in the Sacred Valley, we were not at all surprised – it only made sense, right?

11.11.11

We knew Nico and Paloma were planning to have some ceremonies in their tipi on this day, so we decided to join. The most powerful moment would be at 11.11am, but we were told to go there about 9.30am to harmonize our energies and prepare for the meditation we would be doing. We were pleased to see there were quite a few people there, around 30, and everyone brought their best vibes and energies. Paloma started the day by getting everyone in the circle to introduce themselves, she then spoke a bit to the significance of that special day, and we were told what the “program” of the day would be: a group meditation, a Reiki healing circle, a series of dances and songs, and then another meditation in the chakana temple which was also inaugurated on this day.

We started with a quintu, one of the most common customs in the Inka tradition, which consists of choosing 3 to 5 coca leaves, putting your intention in them and then offering them to the fire, burying them in the ground or chewing them. This is done at any important moment in one’s life, at the initiation of a project or journey, at a difficult moment, at a happy moment. And any time one feels the need for connection.

We were all excited and participative, and the day went smoothly and beautifully, all those involved being very open to each other and present to the moment. We had beautiful meditations and experiences, and by the end of the day we were feeling peaceful and connected, while at the same time simply exhausted. Boca and I got back to Olleanta before 6, had a sandwich and collapsed into deep sleep just after 7pm. We had had troubled sleep for the week leading to 11.11.11, with lots of vivid and significant dreams, some quite disturbing, and even though we knew that was a good sign that we were sorting things out in our subconscious and letting go of things from our past, we were already looking forward to a night of peaceful sleep. We were also looking forward to the next day, when Paloma was organising a Circulo de Mujeres (Women Circle), a monthly event for women only, organised on the day of the full moon. This one was going to start with Shamanic Painting in the first part of the day, and continue with a fire ceremony and a Temascal (sweat lodge) in the second. We had not done any of the above before, so we were really excited about these new experiences.

12.11.11

When Paloma first told us about the ceremonies we were immediately interested because we had always wanted to do a Temazcal, and also because Shamanic Painting just sounded so cool. We later figured out the painting would be done on stones that we would then take back home with us. We were told the day would start at 12. Of course Latin American time, we started almost an hour later, with a group of more than 20 women. The tipi was packed and the feminine energy was completely filling the space. For me it was the first time I was attending a ceremony or event that was for women only (well, except for pajama parties actually), and it felt very special to be connecting with these ladies in a beautiful sharing of stories, fears and victories.

Paloma opened the ceremony by asking us all to introduce ourselves and why we felt the calling to be there that day. Listening to everyone’s sharing was very moving, and to a certain extent we each found ourselves in each other’s words, struggles and aspirations. Paloma then moved on to speaking about why this day was so special to women and why our connection with the moon is so strong – the moon cycle and the women cycle is the same, it happens every 28 days, and interestingly enough, many women who become aware of this connection observe that their period synchronizes with the full moon. It is a time of great power for women, and they need only to become aware of this… and remember.

Shamanic Painting

Paloma then moved on to sharing about Shamanic Painting, how it is used for healing in different ways and also for remembering about our ancestors, our “Nation”, as she called it, and the tradition that we carry forward from it. That was the kind we were going to do today – during a shamanic ceremony we would be connecting with our Nation and receive a symbol we would then depict on the stone.

Paloma talked us through a series of the most common symbols and their significance, and as soon as that was done we started the “journey” to receive the symbol. We were in the semi lotus posture, in a circle, and Paloma guided us to close or eyes and connect, while she and Carmen, another shaman friend, were beating the drums and using their beautiful voices to take us on the journey.

It was an interesting experience, filled with many symbols that came to my mind throughout. At the end Paloma told us “This is the moment you receive your symbol” and so that was the one I ended up depicting: a bright beautiful light, and below it two hand holding each other. My painting did not come out nearly as beautiful as my vision had been, in fact it was impossible to tell what it was by looking at it, but I guess that’s not the most important in the end:).

The Temazcal

After finishing the paintings we had a light lunch of fruits we had brought to share, and then started preparing for the Temazcal. Our first and incredible Temazcal experience – in the next post :).

 

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Különleges andoki szertartások meditációval és sámán festéssel

Azt már régóta tudjuk, hogy az azonos számú dátumok különleges energiával bírnak, ezért eme napok igen fontosak és jó ha meditálást is beiktatunk a napi programba. Tavaly is együtt töltöttük e napot Iuniával és meditáltunk reggel és este 10kor is.

2011 November 11-e

11.11.11-ről tudtuk, hogy sok válltozást fog hozni az emberek életében. Az ezt megelőző 19 nap kimondottan jó volt arra, hogy spirituális lényekkel, és felsőbb énünkkel összekapcsolódjunk és útmutatást kapjunk a jövőre vonatkozóan. Tizenegyedikét követő napok sokak életében összezavarodottságot hozhatnak, de ezek mind csak a következő lépések előkészítésére szolgállnak.

Aznapra megvoltunk hívva egy Paloma és Nikó álltal szervezett meditációra, ami persze 11 órakkor kezdődött. A napot a tipiben kezdtük, ahol a tűz már lobogott, mikor megérkeztünk. Kezdéskor mindannyian 3 coca levelet választottunk ki egy tarisznyából, hogy aztán a tűzbe helyezzük őket, ezzel kérve Nagypapa Tüzet (Taita Nina), hogy teljesítse kívánságainkat, amik persze nem csak személyre szabottak, de legtöbbször az emberiség egészét, s Pachamamát (Anya föld) érintő kéréseket szoktunk magunkban elmondani. Ezt a fajta coca level ajánlást kintu-nak hívják, s az inka kultúra leggyakrabban megjelenő eleme. Kintut lehet a tűzbe helyezni, a fölbe ásni, vagy egy kő alá is rakni. A kintu 3-5 szép coca levélből áll.

A kintu után meditáció következett, amit reiki energia-gyógyító kör követett, ahol pókháló szerűen ültünk le és egymásra raktuk kezünket, s energiánkkal gyógyítottuk a kör összes résztvevőjét és magunkat is.

Ebéd időben az ilyenkor szokásos  közösből ettünk még mindig a tipiben. A különböző meditációs összejöveteleken álltalában mindenki hoz magával gyümölcsöt, kekszet, zöldséget esetleg kenyeret s mikor evésre kerül a sor, azt osztjuk meg közösen. Aznap mi nem ettünk az ebédből, mert előző este óta koplaltunk aznap estig, hogy meditációnk még erőteljesebb legyen.

Ebéd után a chakana meditációs helyen manifesztáltunk különböző dolgokat a jövőre, methát ez a nap a Tzolkin szerint nagyon jó a manifesztálásra.

(Tzolkin poszt itt olvasható)

Nagyon jól telet ez a nap, csendesen, meditálva olyan emberek között, akik egy hullámhosszon rezdülnek veled, együtt enni, s egyszerűen csak a tipiben lenni és magunkba szívni a levegő energiáját.

Az estét otthon Iuniával szintén meditálással zártuk, s  reméltük, hogy holnap érezni fogjuk a változás szeleit. Válltozást különböző téren, egyik az alvás, hisz az elmúlt 19 éjszaka mind különös álmaink voltak, amik valószínű, hogy a mult elengedésére szolgálltak, de nem bántuk már egy pár álom nélküli éjszakát.

12.11.11. – Női kör szertartás

Másnap tökéletesen ébredtünk. Tökéletes aludtunk, nem voltunk fáradtak, nem voltunk nyomottak, s nem is álmodtunk 🙂

Aznap visszamentünk Palomáékhoz, aki aznap egy csak nőknek tartott szertartás kört szervezett 20 nőnek. A napot ugyan úgy a tipiben kezdtük meditációval, majd zenéltünk, táncoltunk a kertben s közösen majszoltuk a hozott gyümölcsöket.

Azt követően sámán kőfestés következett. Ehhez Paloma körbeadott néhány andoki szimbólumot, hogy megértsük jelentőségüket és hogy segítsen megértenünk látomásunk jelentőségét, merthogy az álltala mutatott jelek jelennek meg leggyakrabban az embereknek. Miután ezeket átbeszéltük egy vezetett meditáció következett, ahol megjelentek a különböző szimbólumok nekünk. Ezt követően nem volt más hátra, minthogy ema szimbólumokat kőre vessük, vagyis fessük 🙂

A nap folytatódik a várva várt temascallál, azaz az izzadó sátorral…

Munkát szerezni a Szent Völgyben, s újra látni régi ismerősöket

Urubambába a dzsungelből, itt volt az idő, hogy összefussunk régi s új ismerősökkel. Giselle mesterünk Peruban jött, egy új csoportot hozva arra a túrára (Sacred Journey – Szent Küldetés), amin mi is részt vettünk fél évvel ezelőtt. Meg is beszéltünk egy találkozót csütörtök estére a faluban, ahol megzsálltak, Ollantaytambóban, ami szerencsére csak 15 perce van Urubambától.

“Véletlenül” összefutni Hermanoval

A találkozó délutánján a városba igyeketünk miután az aznai programunk törölve lett, így elhatáoztuk, hogy beülünk kedvenc helyünkre, Kai-ba egy gyümilére és internetre. Sajnos a hely zárva volt, így búslakodva tovább ballagtunk új hely után kutatva. Egy párszor már körbejártuk a belvárost olyan kávézó után kutatva, ami megengedhető áron van, s sok finom péksüti választékjuk és kényelmes fotelük van irogatásra. Esetleges internetről nem is beszélve, amit tutunk, hogy csak 2 helyen van. Szóval aznap teljesen véletlenül eltévedtünk egy új utcába és rátaláltunk egy új, s csodálatos helyre, ami pontosan olyan volt, ahogy elképzeltük, s az áraik is backpackkelős sztenderdhez valók voltak. Először a kertben ültünk le, s ott írogattunk, de hamar konektorra volt szükségem, így bementem. Vagy 10 perce ültem ott, mikor felnézek és kit látok, hát nem mast, mint Hermano Tahuirót, inka tanító mesterünket. Alig hittünk a szemünknek, hogy mit keres itt Urubambában, hisz tudtuk, hogy a csapapt a Szent Hegyre ment aznap. Azt mondta, hogy volt dolga errefelé, s tudta, hogy mi ebben a városban vagyunk, így egész nap azon meditált, hogy összefusson velünk a városban. Mikor Urubambába ért, megkérdezett egy lányt véletlenszerűen, hogy hol tudna inni egy jó kávét, mire a hölgy pont oda hozta őt ahol mi voltunk. Persze Hermano nem csodálkozott ezen nagyon, hisz tudta, hogy gondolatunkkal sok mindent elérhetünk az életben. Tanáraink mindig motiválltak minket arra, hogy “manifesztáljunk” (erre egyszerűen nem találok helyes Magyar fordítást) azaz, a gondoltainkkal befolyásoljuk a jövő eseményeit. Ha minden nap leülünk és 5-15 percre becsukjuk a szemünket, kimondjuk vágyinkat, s elképzeljük ahogy azok megvalósulnak, előbb vagy utóbb be is következek. Erre a legnagyobb bizonyítékom ez az utazás. Mikor eldöntöttem, hogy jönni akarok nem volt meg rá az elegendő pénzem, s 3-4 hónapig minden nap reggel elképzeltem, ahogy megszerzem a szükséges összeget, s boldogan utazok… 4 hónappal később itt voltam. Azóta többször is manifesztálunk dolgokat Iuniával. Legtöbbször palacsintát reggelire, vagy olcsó szállást stb, s egyre jobban be is jönnek a dolgoka 🙂

Szóval ott ültünk Hermanóval, s boldogan fogysztottunk el egy kis gyümölcslevet együtt, míg beszámoltunk gyorsan az elmúlt fél évünkről. Rendkívül jó volt újra látni őt, s együtt eltölteni egy kis időt.

Találkozás Gisellel

Elbúcsúztunk Hermanótól a kávézóban, mert nekünk még haza kellett menni átöltözni, s amúgy is tudtuk, hogy újra látjuk majd egymást pár óra mulva. 7 órára szólt a randi meghívás, de Giselle nem ért vissza Cuscuból addigra, mert az utún lemaradt bőröndje után kellett intázkednie, így egy forrócsoki mellett ismét csak Hermanóval beszélgetünk, merthát volt miről. Rengeteg kérdésünk volt, amire persze ő kivétel nélkül tudott válaszolni. Hát igen, így képzel el az ember egy igazi tanárt. S milyen szerencsések vagyunk, hogy ő a miénk… 🙂

Giselle 9 órára ért a megbeszélt helyre, s nagy ölelkezések után vele is rögtön nagy trécselésbe kezdtünk. Jó volt újra együtt lenni és megbeszélni az élet nagy történéseit J Mivel tudtuk, hogy  a Szent Küldetés csapata Punóba tart 2 nap mulva, ami a ugye a Titikaka tónal található, amin Peru és Bolívia osztozik. Mi elhatárztuk, hogy végre átlépünk boliviába, így gondoltuk miért ne mennénk Gisellékkel Punóba, így legalább több időt tudunk együt tölteni, és kapunk egy olcsó fuvart is J Gislle és Hermano persze nagyon örült ötletünknek, s még arra is rábeszéltek minket, ohogy akkor már menjünk velük a Titikaka Tóra is, ahol annó 7 hónapja is votltunk. Nekünk sem kellett ezt kétszer mondani, így le is zsíroztuk a dolgokat! Mire beszélgetésünket befejeztük már 10 óra után volt, így Giselle and Hermano nem engedett minket egyedül haza, hanem inkább meghívtak magukhoz a lodge-ba ahol megszálltak. Eleinte nem örültünk neki, hogy nem tudunk haza menni este, s a szállóban kellett megszállnunk éjszakára, de ugyebár ennek így kellett lennie, hisz enélkül nem történt volna meg, hogy…

Állásajánlat éjfélkor

Egy újabb véletlenek sorozata vezetet minket ahhoz, hogy egyik a túrára elképzelt állmunk teljesüljön.

A lodgeban megismerkedtünk a tulaj unokaöccsével, Carloval, aki Perui származású, de amerikában nőtt fel, s aki jelenleg a szállót vezeti. Lefekvés előtt még jókat nevetgéltünk Carlóval és Gisellel, így otthonosan érezve magunkat a szálláson, ami amúgy rögtön megtetszett nekünk, mert hatalmas füves kert; tiszta, tágas szobák és csodálatos környezet hatalmas hegyekkel fogadot minket. Viccelve meg is kérdeztem Carlót, hogy nincs e szüksége segítségre, mert mi szivesen maradnánk akkor itt a lodgban J A válasz meglepő módon (vagy mégsem) az volt, hogy: “De, pont keresek önkénteseket amúgy. Ha itt maradtok, napi 5 órát kell dolgozni és cserébe kaptok szállást és reggelit.” Carlónak mondtuk, hogy pár nap mulva visszajelzünk neki az új “állásunkkal” kapcsolatban, merthát ugye 2 nap mulva Boliviába terveztünk menni.

Gisellel még sokáig trécseltünk aznap, s rájöttünk, hogy mind a 3an sokat válltoztunk az elmúlt 7 hónapban. Eme válltozások egyértelműek voltak a másik számára, s örömmel vettük tudomásul, hogy eme válltozások csak mindannyiunk előnyére válltak.

Este átgondoltuk a helyzetet, s úgy dontöttünk nem megyünk most Boliviba, hanem inkább elfogadjuk az önkéntes pozíciót a lodgeban, s a Titikaka tó után viszajövünk Ollanta-ba.

Az emberiség Szülőföldjén, a Titikaka Tónál

Így tehát eltöltöttünk egy napot leautózva Punóba Gisellel, Hermanóval és az új csapattal, köztük Akirával, akivel sikerült jól összebarátkoznom közös érdeklődési körünk lévén.

A titikaka tóhoz érve újra részesei lehettünk a csodálatos tájnak, a fáknak, a hegyeknek, az égszínkék tónak, amiben meg is mártóztunk a hideg ellenére, hisz ez egy szent tó, mivel az andoki kultúrában úgy tartják, hogy itt született meg az emberiség. S így a tóban való mártózás tisztitó hatású.

Újra találkoztunk Eliassal, aki itt él családjával, s akik a legfinomabb keszeget készítik ebédre. Másnap a csipet csapat vissza utazott Punóba, hisz a Küldetés véget ért, de mi Giselel és Hermanóval maradtunk még egy napot a szigeten. Aznap lementünk a partra, s csodás napsütésben végeztünk el egy gyakorlatot, amit Hermano tanított minket az aggodalmaink elengedésére, amit aztán Pachamama (Anyaföld) használ majd az ő fertőtlenítésére. Ezután ismét egy kis lubickolás következett, ami délben, csak eleinte volt szúrósan hideg, de pár perc mulva csodálatosan éreztük magunkat, ahogy Yaku Mama (Anya víz) lemosta minden félelmünket, kétségünket, s aggodalmunkat. A víz után a parton meditáltunk, majd oly mély álomba estünk mindannyian, mint Csipke rózsika J Ebédre ébredtünk, s boldogan malyszoltunk el egy újabb adag keszeget, amit persze a tóban fognak. Az estét egy tűz szerttartással  zártuk, ahol Giselle vezényletével elengedtünk olyan dolgokat, amik már nem használnak nekünk, s megkértük Nagypapa Tüzet, hogy tisztítson meg minket ezektől. Ezután coca levelet helyeztünk a tűzbe kívánságainkkal együtt.

Remekül éreztük magunkat az elmúlt pár napban régi és új barátaink társaságában e szent helyen. E pár nap ismét csak egy megerősítés volt, hogy milyen csodálatos helyen vagyunk és, hogy van, aki figyeli sorsunkat odafent.

Ahogy befejztük eme poszt írását kaptuk a hírt, hogy szeretett Hermano Tahuirónk pár napja már a másvilágról segíti sorsunkat. A Küldetés után kórházba került, s már nem tért haza (vagyis, lehet, hogy pontosan hazatért). El sem tudom mondani, milyen szomorú a szívünk, hogy nem találkozhatunk már vele többet, s egyben rendkívül szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy kétszer is találkozhattunk vele, s részt vehettünk tanításában. Tudjuk, hogy távozása egy újabb feladathoz hívta őt, s hogy tanítása nem ért véget, s meditációnkban mindig összekapcsolódhatunk majd. Feltétel nélküli szeretete örökre a szívünkben marad.

Coincidences? What are those? And change of plans again.

A new purpose – Pedagooogia 3000

After coming back from the jungle the plan was to spend just a few more days in Urubamba, then finally head over to Bolivia. Going to Bolivia had gained a whole new significance for us the day we left Rio de Janeiro – that was the day Daniel, the special guy who had taken us to the Tijuca forest, gave me a book called Pedagooogia 3000 (Education 3000 –http://www.pedagooogia3000.info/ ). I had shared with him my interest and passion in education and he thought I’d find the book interesting.

Well “interesting” doesn’t even begin to cover how I really felt about the book and concepts shared. Even though the book was in Spanish I devoured half of it on the way to Peru, and was so excited I kept sharing about it with whoever wanted to listen. The writer is a French lady who lives in South America for over 10 years now, and most of the research was based on this continent. Even though the ideas in the book appeared to be implemented in several countries around the region, the “headquarters” seemed to be in La Paz, so I knew I had to go there to find out more. I felt like I had just been given a new purpose to my being in South America, just like I had felt 3 years before about my being in Singapore (when 10 months after getting there I found the job I knew I wanted even before I knew such a thing existed – accelerated learning and soft skills trainings for teenagers). And I knew none of that happened by accident.

 

Plan for Bolivia – visas and stuff

So long story short, the plan was to head to La Paz a few days after coming back from Quillabamba. You might remember that while in Brazil we found it difficult to get our visa for Bolivia, but meanwhile Carmen told us there’s nothing easier than obtaining a visa at the border as long as you showed the amount needed to buy it. They did not need any of the other documents, and they have a little desk put in place especially for buying the visa. “Just go to the border”, she said “you will get it without a problem”. We decided to follow her advice, so did not even attempt to get a visa before (which would have been so troublesome, going to Lima and then back etc etc, a real pain in the behind).

Silviu was not going to join in Bolivia as he had found an incredible opportunity in Cusco: he had become the “disciple” of a Canadian chiropractor who had had come to Peru more than 15 years ago, for a 4 months job opportunity. He has not gone back home since. He doesn’t need to, he says, and knowing the Sacred Valley we can easily understand him. Silviu had met Howard through Katya and was keen on learning all the incredible techniques he had come to master over the years, teachniques he was willing to share with Silviu freely and openly. When we finally got to meet Howard and see the place where he works, we easily understood why Silviu would want to spend as much time as possible there, in that tranquil place with such peaceful and healing vibes.

 

Another Sacred Journey

For a couple of months now we had known there will be another Sacred Journey happening in October (just like the one that had first brought us to South America) with our beloved hermano Tahuiro, and this time with Giselle, the wonderful Peruvian lady who first introduced us to the Andean world. We were overjoyed, as we had not seen her since we had left Singapore. And now meeting her in her own country, where we had come because of her inspiration, was something we did not want to miss.

 

Now that’s what we call “surprise”!

There were 5 people in the Sacred Journey group this time, and they were staying 30 mins aways from Urubamba, in Ollantaytambo. We were in touch with Giselle and finally decided on a day to meet them all for dinner. We had some plans for that day but they were cancelled last minute, so for lunch we went into town in Urubamba then decided to stay a bit longer in a nice cafe and catch up with writing. It was after 2pm and our usual place (Kai) was closed. How upsetting, we thought. There aren’t really that many nice cafes in Urubamba, in fact we knew only two out of which one was pretty expensive. So a bit disappointed we decided to have a walk around and Insha’Allah we’ll find another quiet, inexpensive place with a good writing atmosphere. I’ve heard many people talk about the power of intention, and we’ve had proof of it working wonders before – well, this was another one of those times. We very soon came across a cafe exactly as we had pictured it, with a huge variety of pastries and drinks and with the most affordable prices we had seen. It had 2 little rooms inside AND a back yard too, with most comfortable sitting and an adorable kitty, this little ball of fur to keep customers company. It was puuuuur-fect :).

We thought the only thing that could make the place better was some wi-fi, but we were so pleased with everything else that we were willing to let that go. We set in the back yard and after a while Boca’s laptop needed recharging so she stepped inside. Less than fifteen minutes later I see her appearing in the frame of the door, eyes almost popping out and gesturing to me to go inside immediately for she has something to show me. I don’t think i’ve ever seen her so excited about something… initially I thought she might have found wireless (which for us would have been the supreme surprise), but no, she appeared much more excited even for that. The only other thing I could think of was that Brad Pitt had just entered the cafe, but in that case I knew she’d not be there in the frame of the door signaling to me, but at his table going on and on about how he’s the most handsome man alive.

So I was extremely intrigued by her behavior and by this time really curious what she had to show me inside. I got up, entered the room and… boy oh boy, was that the last thing I was expecting to see! At a table by the door was none other than… hermano Tahuiro! This wonderful special being who even though we had met merely 7 months before, we had come to love and regard as a father… our Inka father :). I was so surprised I could not move for a few moments, but just stood there by the door with both my hands over my mouth in amazement. What followed was a lot of hugging and laughing and loving words we had to share with each other. We could not believe he was actually there, as we knew full well they had plans to be at the Sacred Mountain for the day.

He told us they got back around 3pm then he decided to come over to Urubamba, since he had something to do in town and he knew we were there. He had no idea how to find us, so he just set his intention and let the forces at work do their job. He was wondering the streets of Urubamba and, as he was new to the city, randomly stopped a woman on the street and asked if she knew of any nice cafe around. When she said “yes” and that she will take him there, he wanted to repay her kindness by inviting her for a juice and cake. The woman said “yes” to that as well, so that’s how they both ended up in the cafe where we had “accidentally” ended up as well. We were amazed at his story and at how many things had to go wrong for this to happen! First we had to change our plans fo the day completely, then our usual cafe had to be closed, then Boca’s laptop had to be low on battery so she had to go inside (had we both stayed outside we would have never met hermano), then a few things had to happen on hermano’s side so that he ‘d be on that particular street to meet that particular lady, then he had to want to go to the second room instead of the first (had he stayed in the first we would have never met him either). And after all this we should still believe there’s such a thing as “coincidences”?:)

After catching up a bit with out dear hermanito we bid each other good bye with the promise to meet again in just 2 hours, this time in Olleanta. We were there at 7 and so was he, but Giselle wasn’t as her luggage had not arrived with her from Singapore so she was in Cusco still sorting things out. We spent two hours asking hermano a hundred questions over hot chocolate, and as usual we were astounded by how he had an answer for every single one. What a Teacher indeed, and we were so honored he was ours!

Giselle arrived at 9pm and after finishing wiht all the hugging and sharing a hot ginger tea, we talked about us joining them to Puno two days later, as we were heading to Bolivia anyway so it was the perfect opportunity to spend more time together. Everyone was excited about it and Giselle declared that in that case we have to then join them on Taquile as well, the island on the magnificent Lake Titikaka. By the time we had planned all this it was after 10pm, and both hermano and Giselle decided it was too late for us to go back to Urubamba that night. They took us to their lodge to spend the night there, and we would have never imagined what would come out of that other thing that went so “wrong” (Giselle’s coming 2 hours late) and how we’d end up changing our plans completely once again.

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Urubamba, Tzolkin and fire ceremonies

What next after Calca?

Our plan after leaving Calca was to head South to Arequipa and from there back to the North of Peru, then cross into Ecuador. Katya told us of her plans of staying in Urubamba for a while, less than an hour away from Calca, house sitting for some friends who were traveling. Then go to the jungle where another friend had a house available starting October. She asked if we’d like to join her, so we said… why not? 🙂

It was very interesting how things turned out, as Urubamba was exactly where we had stayed 6 months before, when we first came to South America. Coincidentally our house now was less than 10 minutes walk from our house then. Another very nice circle, we thought. Looking back at the past 6 months we could easily recognize that even though it seemed like the same people were coming back to the same places, that was definitely not the case. The places were not the same, and we were certainly not the same either. We were different people now, and we were seeing the places with completely different eyes.

 

Moving to Urubamba

So that was how we all ended up house-sitting and cat sitting for Katya’s friends Nicolas and Paloma. They are originally from Lima but have moved to Urubamba a few months ago as the Sacred Valley was calling them. They have a 3 year old daughter called Ramta who we got to spend a few days with after they got back from their travels – we all agree she’s a pretty special kid!:) They also have a 4 months cat whose name is Anay.

“Anay” means “Thank you” in Quechua, one of the native languages of the region. Ever since we first listened to Quechua we loved the way it sounded and felt strangely drawn to it. As time went by we kept hearing things about it, how it was sacred and there were some word which did not even exist in this language (e.g. swear words, the words traitor, prison, etc). How fascinating…

Coming back to Nico and Paloma, they are both therapists: Nico does music therapy and Paloma does more physical and energetical kind of healing. Their house is pretty eco, with an ecological toilet and a shower outside, and they follow North and South American Indian traditions and wisdom. They have built a Tipi (Native American tent) and a Temazcal (a sweat lodge) in their garden and are now working on building another temple in the form of a chakana, the Andean cross. We (especially Silviu) helped a bit with that and we hope we’ll still be here for its inauguration. This temple will be used mostly for ceremonies related to the Tzolkin Calendar, also known as 13/20, knowledge left to us by the Mayans in a temple in Honduras. They both have extensive knowledge on the subject and Nico was kind enough to hold a 7 hour workshop for us in which we learned the basics, and then attended the bimonthly fire ceremonies held by those following 13/20.

 

The Crystal ceremonies

They are called the Crystal ceremonies and we simply loved being part of them. According to Tzolkin time is not chronological but cyclical and it follows nature as opposed to being something arbitrarily set by humans, as the Gregorian calendar is. For this reason a year has 13 moths of 28 days each, as this is the natural cycle of the moon (I had never actually thought that there are 13 full moons in a year, not 12, so it all made a lot of sense to me). In Tzolkin they also talk about wavespells that last for 13 days each, so every 13 days this fire ceremony takes places to celebrate the end of one wave and the beginning of the other. Each of the waves carries with it a certain type of energy and knowing what it is can help you understand better what’s happening with you and those around you, and also how to make the best of the 13 days to come.

I personally loved participating in the ceremonies because it was a great way to look back at the past 13 days and see what they had brought into my life – the experiences, people, learnings. I realised how seldom I did that and at the same time how helpful it was in appreciating things more and also noticing my progress on the path of becoming a better person. Even though at the beginning my mind would think “oh, it’s just two weeks, nothing that special happened”, the moment I stopped to think about it more I’d see how many significant experiences I had had and how they had helped in my growing each day. It also made me appreciate life and living more, and listening to the others’ stories enlarged my perspective and made me more open to the connection with the people and things around me.

The ceremony was also a good opportunity to think about the 13 days to come and the kind of person I wish to be. Every fire ceremony filled my heart with love, joy and hope, and some of that energy stayed with me throughout the next days and made them brighter. The feeling of deep connection with nature and all beings was also intensified during these ceremonies and I was left with the idea that I’d love to continue doing this at home, so that my family and friends can benefit from them at least as much as I have.

 

How we found Urubamba

We were staying a bit out town and did not go to the centre and market every single day, but that didn’t prevent us from following our Calca routine of having fresh fruit salad in the market, looong conversations with mamachas over the delicious lunches they had prepared and end the evening not with hot chocolate this time, as Urubambinos do not seem too keen on that, but over churros prepared by the coolest papacho in town. He let us in on his cooking secrets and grateful about that we were.

Instead of having hot chocolate as the Calca people do, the Urubambinos end their days (and start their days, and have breaks during the day) having chicha, the local “beer” made of corn. One day we went into a local “bar” to buy some for the Crystal ceremony that was taking place that evening. The moment we walked in our eyes fell on an older couple having a 1L beer each. They spotted us immediately as well and started waving while asking in a very loud voice what we wanted to buy. We said we needed some take away chicha and the lady shouted towards what seemed to be the kitchen: “Chicha to go for the girls!” We initially thought she was the one working there, but as it turns out she was just a patron as well. It was not the first time this happened to us – we’d sometimes have other customers cleaning our table or bringing our soup when we were out lunching. We thought that was just too cool….

The lady turned to us and told us to have a sit, then asked “May I offer you some beer?”. Without really waiting for an answer she took her husband’s glass, cleaned it with her hand and said: “You don’t need to worry, we don’t have any disease”. Then poured us a glass of beer and gave us the biggest smile ever. While we were drinking it still in a bit of shock, her husband, who had obviously had a bit too much to drink, asked us: “So are you foreigners?”. Before we had a chance to reply his wife turned to him and answered in a really sarcastic tone: “No, they are Urubambinas(inhabitants of Urubamba), can’t you see?”. Then turned to us and said “Don’t mind him, he’s drunk”. I don’t think he got it, but we certainly found it hilarious how she’d make fun of her husband that way.

Later she moved on to tell us how she really liked seeing foreigners around, how she used to work with them before and how she loved it because “We learn so many things from you”. “Well that’s true for us as well”, I replied, “we learn so much from the people who live here”. She nodded and said “Yes, it’s true, it’s learning on both sides…”. Then she shook her head slowly and added “But in the end, we are all equal. In the face of life none is better than the other, we are all the same”. We agreed with her, took another sip of beer, received our chicha and off we went, impressed again by what we’d normally consider the “uneducated” people in the villages.

These people… they were making it so hard for us to leave the Sacred Valley…:).

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

ECO ház, indián sátor és inka kereszt, mindez új barátainknál Urubambában

Katya egyik ismerőse, Niko, feleségével Palomával és 3 éves kislányával Calcától nem messze, Urubambában lakik, ahol mi is megszálltunk Latin Amerikába érkezésünkkor. Niko maya, dél- és észak-amerikai hagyományokat tisztelő szerttartásokat tart otthonában, s a kertben lévő indián sátorban (tipi). Jelenlegi projectje, egy chakana (inka kereszt) alakú 3 dimenziós szerttartásra alkalmas hely kialakítása, aminek építésében mi is segítkeztünk (legfőkép Silviu).

Tzolkin

Niko mutatott be minket a Tzolkin mayák álltal létrehozott, s napjainkban újra egyre jobban elterjedő naptárnak és a 13 naponta megrendezendő kristály szertartásnak ami az indián sátorban kerül megrendezésre.

A maják többfajta naptárt használtak különböző célokra. A tzolkin, vagyis a szent kör egy 260-napos naptár, ami az emberi test fogantatásától a megszületéséig eltelt időn alapul. 20 napos ciklusok követik egymást 13 variációban (távolról a hónapnak felel meg), és ez a mai napig használatban van, mint a személyiségjegyek és idő-harmóniák meghatározásának eszköze – a nyugati asztrológiához hasonló módon. Minden egyes 20 napnak megvan a maga jelentősége, karaktere, erőssége, amit ha ismerünk, hatékonyabbá tehetjük napjainkat, mert tudjuk milyen erők hatnak a bizonyos napokra, s mit érdemes aznap csinálni. A tzolkin-kalendárium a Nap, a Merkúr, a Vénusz, a Hold és a Föld (valamint más bolygók) ciklusaira épül. Bár a legvalószínűbb az, hogy eredetileg kifejezetten a Vénusz mozgását alapul véve dolgozták ki, irányadóul szolgál a Neptun-Uránusz együttállások, a napfogyatkozások, és akár a nagyobb napfoltok meghatározásában is.

A maják a tzolkin kiegészítésére használták a 365-napos kalendáriumot, ami a Nap-ciklussal párhuzamos. Haab-nak (eső-ciklusnak) hívják, és 18 hónapból áll, a hónapok húsznaposak, plusz az utolsó ötnapos, rövidke hónap. A haab-ban lineárisan jelölték a napokat: a hónap nevével és egy számmal, ahogy mi is tesszük. Ez a két rendszer együtt jelképezi a maja kultúra ismeretét a földi és az égi jelenségekkel kapcsolatban : a haab a nyilvánvaló éves ciklus, a tzolkin pedig egy rejtett dimenziót, a spirituális, vagy szó szerint Földön túli világ szerkezetét ismerteti.

A ciklus szót fontos kiemelni, mert a mayák úgy tartják, hogy az idő nem kronologikus, hanem ciklikus.

Kristály szertartás

Emellett a mayák úgy vélik, hogy minden 13 napban egy újabb ciklus jelentkezik, melyet hogyha folyamatosan követünk hatékonyabbá tehetjük napjainkat, s életünkben zajló projecteket, eseményeket. Minden egyes hullámnak megvan a maga jelentőssége, mely e tervezésben segít. A szokás szerint 13 naponta egy kristály szertartás nevezetű eseményt rendeznek meg, ami álltalában tűz körül öszeülve zajlik, ahol a résztvevők megosztják, mi történt velük az elmúlt hullámban, azaz reflektálás, s elmondják, milyen terveik vannak, s mire szeretnének koncentrálni a következőben. Miután mindenki megosztotta gondolatait, közös éneklés, zenélés és chica ivás kövezkezik, majd evéssel zárul a szertartás.

Az elmúlt pár sertartáson mi is részt vettünk, s bizony sok hasznos dologgal lettünk gazdagabbak. Azt már régóta tudom, hogy az értékelés, reflektálás igen hasznos és fontos dolog, de az még sosem jutott eszembe, hogy minden 13 napban leüljek és végig gondoljam mi törént vele. Eleinte az ember azt gondolja, hogy ez csak 13 nap, semmi érdekes nem történt 2 hét alatt, de ha igazán belegondolunk, akkor sokmindenre fény derülhet. Megvilágosulnak apró dolgok, s rájövünk, hogy rengeteg dolog volt, amiért hálásak lehetünk, s ami tanított minket valamire. Emellett végig gondolni, hogyan fogom az elkövetkező 2 hetet eltölteni segít abban, hogy célirányosan haladjunk nem csak karrier oldalon. Mert ugye eme tervezések, s értékelések jelen vannak a biznisz világban,  rengetegen csinálnak heti terveket, amit aztán utókövetnek, ám legtöbbször ezek kimerülnek munka viszonylatban. Emellett persze a tűz körül eltölteni egy pár órát, nyugodtan, békében a barátaiddal rendkívül relaxáló, s feltöltő élmény lehet, így mi mindenkép szeretnénk eme hagyományokat haza vinni, s otthon is folytatni.

A beköltözés

Niko családjával elutazott három hétre, így megkérte Katyat, hogy vigyázzon a házra, s közben persze minket is szivesen elszállásol hajlékában. Így történt hát, hogy beköltöztünk Urubamba határán lévő kis házikójába, ahol ECO WC és kinti zuhanyzó várt ránk. Eleinte furcsa volt európai luxusban nevelkedett, bár már backpackkelős élethez szokott létünkre elsétállni a kinti WChez, s a nap sugarai alatt zuhanyozni, de pár nap alatt hozzászokik az ember, s 2 hét után már teljesen természetes lesz a dolog.

Szóval ebben a kissé zajosabb kisvárosban töltöttük a következő pár hetet, tovább irogatva, pihenve, 7th Path Ön-Hipnózist tanítva és élvezve a meleg délutánokat. Azt tudni kell, hogy Peruban most megyünk ki a télből, tehát a levegő melegszik. Ez annyit jelent, hogy éjszakánként már nem fagy, de elég hideg van, viszont ha előjön a nap akkor dél körül olyan meleg van, hogy fürdőruhában lehet napozni. Emiatt a legalább 30 faktoros naptej elengedhetetelen, hiszen mi már háromszor égtünk le mert nem kentük be magunkat, s csupn sétállni az utcán elég ahhoz, hogy az orrod rögtön hámlani kezdjen másnap. Mikor napvédő krémet akartunk venni, láttuk, hogy nem is árulnak 30 faktorosnál kisebbet, az is ritka. Inkább a 45, 55, 80 és 90 faktorosok a menőek. 90 faktor!!!! Az alatt lehet már nem is lélegzik a bőröd… mindenesetre mi megmaradtunk a 45ösnél 🙂

 

Még egy érdekesség

Errefelé minden szó után kicsinyítő képzőt raknak. Tehát mikor kenyeret akarsz venni, akkor nem azt mondod, hogy kérek pan-t (kenyeret), hanem pancito-t (kenyerecskét), s így tovább tejecskét a boltocskából vettünk barátocskámmal 🙂

S nem csak a tárgyakat, s helyeket kicsinyítik, hanem a neveket is. Amíg Ázsiában minden idősebb nő antie (nagynéni, néni) addig itt mamita (nénike) vagy mamacha (magyarra fordítva nénike barátnőm lenne) névre hallgat de nem csak az idősebbje, hanem még minket is mamitának hívnak a helyiek. Talán a magyar anyukám szó is alkalmas lehet  akifejezésre. Mindenesetre mi imádjuk e szavakat. Olyan viccesen közvetlenné tesz mindent és mindenkit.

Urubambában jól éreztük magunkat. Ugyan nem volt már meg az a családias falucska hangulat, mint Calcában, de ezért itt is sikerült jó kapcsolatot kialakítani a helyiekkel. Ez persze nem volt nehéz, mert itt is mindenki nagyon kedves és segítőkész. Egyik nap pl besétálltunk egy ivóba, hogy chicát vegyünk elvitelre. Belépéskor az egyik asztalnál ülő nénike  odaintett nekünk, s kérdezte, hogy mit szeretnénk. Mondtuk, hogy chicát. Erre ő bekiabált a konyhára, hogy egy üveg chicát a lányoknak. A nénike a férjével sörözött éppen, s mint utóbb kiderült ő is csak egy vendég volt a kocsmában. Rögtön mondta persze, hogy üljünk le melléjük míg várunk, s meg is hívott minket egy pohárkára. Ez persze helyi módon zajlott, mert fogta a férje poharát, megtörölte a kezével, kitöltötte a sört és a kezünkbe nyomta. Emellet persze hozzátette, ne izguljatok, egészségesek vagyunk 🙂 Visszautasítani persze nem illett a meghívást, így meghúztuk az innivalót. Ezutána  a mamita percekig mesélte, hogy örül ha külföldiekkel találkozhat, s régen velük is dolgozott, s hogy sok mindent tanulhatunk egymástól, a Peruiak a külföldiektől s vica versa. S persze, hogy mi mind egyformák vagyunk, s nem számít, hogy ki honnan jött. Őszintén szólva szívmelengető volt tapasztalni, hogy egy 60as éveiben járó helyi asszinyság ilyen módon gondolkodjon, s ilyen nyitott legyen a világra. Perui tapsztalataink egyre s egyre felemelőbbek… ezt az országot egyszerűen nemlehet nem szeretni!

Mit tanultunk a keksz golyó árulásból, a következő posztban…

Posztjainkkal szeretnénk minnél több kérdéseteket és kiváncsiságotokat kielégíteni, így légyszives írjátok meg visszajelzésként (Leave a Reply) vagy akár emailben, hogy miről szeretnétek még hallani egy – egy országgal kapcsolatban.