Tag Archives: Uruguay

Uruguay in a nutshell

Planned daily budget: USD27 – 500 Uruguayian Pesos
Actual daily expenditure: USD31.2

Visited cities:
Colónia
Montevideo
Punta del Diablo

Most expensive city: we didn’t notice much difference between the cities

Cheapest city: we didn’t notice much difference between the cities

Favourite city: all 🙂

To do in Uruguay

  • Have a walk through the historic quarter (World Heritage Site by UNESCO) in Colónia
  • Buy awesome and cheap leather shoes – Montevideo
  • Watch the grandmas and grandpas dancing in the public square – Montevideo
  • Visit as many museums as you can (they’re free!) – Montevideo
  • Have a cup of coffee in a nice cafe – Montevideo
  • Rest on the beach in Punta del Diablo
  • Buy a Uruguayian Mate
  • Drink mate while walking on the streets
  • Try the Grappa
  • Have the Tea Menu

Most challenging thing: our time there was too short J

 

ACCOMMODATION

Most expensive acommodation: 350 Pesos person/night in Punta del Diablo, without breakfast and internet

Cheapest accommodation: 300 Pesos person/night in Colónia, with breakfast (bread with coffe, tea, butter and jam) and internet.

We Couch Surfed in Montevideo.

Favourite accommodation

The little pink-purple cabana in Punta del Diablo, a 2 story house that had a balcony with a view to the sea. We went to bed and woke up in the sound of the waves and spent sweet time in the hamac on the patch of grass in front of the cabana. It was 700 Pesos/ night for 2-3 people.

 

FOOD

For vegetarians, eating out will not be easier than in Chile and Argentina. For those who eat fish it’s a bit better. Prices are pretty high.

Favorite food: Chivito (usually meat, but you can ocasionally find the vegetarian/fish version as well)

What we didin’t really like: Acelga Tarta

Chivito: Something of a hamburger, just bigger, cheaper and meaner J

Panchó: The Uruguayian hot dog, with the sausage twice as big as the bread

Pizza: everywhere!!!

Mate: Special tea-like drink.

 

TRANSPORTATION

There were no problem with transportation in Uruguay. We didn’t have to take overnight buses as the country is not as big, but all buses were clean and comfortable.

Best things in the country (our opinion of course): drinking mate on the streets and with the locals, visiting the National Arts Museum in Montevideo (Rhodo Park), and spending a few days in Punta del Diablo during low season.

 

Advertisements

Uruguay dióhéjban

Napi budget: USD27 – 500 Uruguayian Peso
Tényleges napi költekezés: USD31.2

Meglátogatott városok:
Colónia
Montevideo
Punta del Diablo

Legdrágább város: nem vettünk észre nagy különbséget a városok között
Legolcsóbb város: nem vettünk észre nagy különbséget a városok között
Kedvenc város: mind a három 🙂

Mit is csináljunk Uruguayban

  • Sétálljunk Colónia gyarmati negyedében
  • Vegyünk olcsó és szép bőr cipőt – Montevideo
  • Nézzük meg a táncos nagyikat a téren – Montevideo
  • Nézzünk el minnél több múzeumba – Montevideo
  • Üljünk be egy kávéra egy hangulatos ki kávéházba – Montevideo
  • Pihenjünk a Punta del Diabloi tengerparton
  • Vegyünk uruguayi Mate-t
  • Igyunk Mate-t az uruguayiakkal
  • Próbáljuk ki a Grappát
  • Próbáljuk ki a Tea menüt

Legkihívóbb dolog: túl rövid idő, amit Uruguayban töltöttünk 🙂

 

SZÁLLÁS

Legdrágább szállás (amit mi fizettünk): 350 Peso fő/éjj Punta del Diabloban reggeli és internet nélkül

Legolcsóbb szállás (amit mi fizettünk): 300 Peso fő/éjj Colóniában reggelivel és internettel

Kanapé Szörfözést csak Montevideóban csináltunk.
A reggeli itt is kenyér, lekvárral, dulce de leche-vel/manjarral, kávéval és teával.

Kedvenc szállásaink

A kis rózsaszín-lila cabana Punta del Diabloban. 700 Peso volt a cabana éjjszakánként 2-3 embernek.

 

GASZTRONÓMIA

A vegetáriánusoknak annak Uruguayban sem lesz egyszerűbb vega kaját enni, mint Chilében vagy Argentínában. Aki eszik halat, annak egyszerűbb, de még az sem az igazi.

Mindenképen ajánlom a Chivitos vegetáriánus, halas vagy akár a húsos válltozatát kipróbálni a pizza és a Panchó (Hot Dog) mellett.

Kedvenc étel: Chivitos
Ami nem igazán ízlett: Mángoldos Tarta (legalább is nekem)

 Chivitos. Hamburger szerű étel, csak nagyobb és finomabb J

Panchó. Végülis a hot Dog Uruguay-i változata, csak ebben az esetben a virsli kétszer akkora volt, mint a kifli J

Mate. Tea szerű ital különlegesség.

 

KÖZLEKEDÉS

A buszokkal nem volt gond uruguayban. Igaz éjjszakai buszokat nem kellett igénybevenni, mert az ország nem olyan nagy, de a többi busz menet szerint ment, tiszta vot és az egyiken még internet is volt (ami nem működött rendesen, de legalább volt :-))!!

Legjobb dolog az országban (szerintünk): Ellátogatni a Nemzeti Művész Múzeumba Montevideóban és Mate-t inni a helyiekkel.

Punta del Diablo (the point of the devil) – not nearly as scary as it sounds

‘This is… a dream!’ we found ourselves thinking as we laid in bed and prepared to go to sleep in the sounds of the waves breaking on the shore, the concert the ocean was offering us every night.

Osvaldo had helped us plan the few days we had in Uruguay and we ended up going East, towards Rocha. We decided to skip Punta del Este (which is supposed to be a kind of an Ibitza during the summer, but is nothing but a sad little beach town in winter) and go straight to Punta del Diablo – another beach city, usually quieter. And in winter even more so! We were going to spend a night in Cabo Polonio as well, a place with no cars and no electricity, hence a spectacular night sky.

The moment we got to Punta del Diablo we both felt it in our hearts: as much as we wanted to see the special sky in Cabo Polonia, we would end up staying in Punta del Diablo the whole time instead. We certainly liked Uruguay enough to want to go back there again for a longer time, so Cabo Polonia would just have to wait a little bit.

When we got off the bus in Punta del Diablo we saw these colorful buildings right in front of us, and upon asking we found out they were indeed cabanas put up for rent. Each one had a small living room, kitchen and bathroom downstairs and a nice double bed room upstairs. To top it all, a balcony overlooking the ocean and a hamac on the patch of grass outside the house. It was puuuuurfect!! The price was 35usd/night for the whole thing, which given the circumstances we thought it was a pretty good deal!

This was in the middle of the low season and we were pretty much the only tourists around, so quite soon the whole little village knew we were there. Needless to say we spent the next 3 days doing nothing but read, write, wake up and go to sleep in the sound of the waves washing the shore, and occasionally pinching ourselves to make sure we were not imagining any of that perfection. When we found a fish chivito at one of the restaurants we felt we could really ask for nothing more!

Punta del Diablo is without a doubt a place we’d go to over and over again (except for Dec-Feb though, as we’re definitely not the kind of people who enjoy crowded and crazy high-seasons on the beach) to relax, regroup, re-energize and just… be.

We left Uruguay knowing there were so many things left unseen and unexplored, but knowing in our hearts that we would reach those shores again, one day. We will forever remember the kindness of the people and the wonderful feeling we had every time we stepped out into the streets. We’ve certainly been charmed, and we’re certainly fine with that!:)

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Punta del Diablo – ahol a tengert az ágyból is látni lehetett

Ahogy fekszem a ház előtt a  függőágyban s hallgatom a tenger zúgását azon gondolkodom, hogy milyen is jó, hogy nem fő szezinba jöttünk Punta del diablóba. Hiszen akkor a kis település, ami csupán egy pár utcából áll – megtelik túristákkal, akik ide vonulnak el  a város zajos hétköznapjai elől. A cabanák megtelnek egyik napról a másikra, s a parton is sorra fekszenek a napon sütkérező lányok és fiúk. Az utazó biblia szerint a településnek hippi hangulata van, ami kimondottan vonzott minket, ám sajnos ennek halvány jelét sem láttuk.

Montevideoból egy olyan 4 órás út vezetett e tengerparti kis városba, ahol amint kiderült szinte mi voltunk az egyetlen túristák. Helyiek is alig voltak itt ott, s az éttermek és boltok is sorra zárva voltak.

Így megadatott az a luxus, hogy az egyik legjobb kis cabanában szálljunk meg a tengerpart előtti domboldalon. A tengert nem csak a ház elől, vagy az erkélyről lehetett látni, de még az ágyból is. A tenger zúgást hallgattuk este lefekvés után és reggel miután kinyitottuk szemünket. A cabana egy kis faház volt a földszinten konyhával, fürdővel és a nappalival, s az emeleten a hálószobával. Holt szezon lévén olcsón, csupán 700 Pesoért sikerült hozzájutni a házhikóhoz.

Először csak egy napig akartunk maradni, de annyira tetszett a nyugodt és csendes kis hely, hogy összeszedtük minden magunknál lévő garasunkat, amit szószerint kell érteni, hisz voltunk olyan buták, hogy nem vettünk fel pénzt mielőtt jöttünk és persze itt nem volt automata. Így a szállás egyik napját USA dollárral fizettük – ami épp volt nálunk -, a boltban Argentín Pesoval fizettünk, a haza felé buszjegyet a maradék Uruguayi Pesoval, s mikor már semink sem volt, akkor az ABCben a lány felválltotta a maradék Argentín Pesonkat, hogy ki tudjuk fizetni a második éjjszakát is. Gyakorlatilag csak pár Peso maradt a zsebünkben J dehát így jó sporolni, ha nincs pénzed, akkor biztos nem is veszel semmit.

Mivel semmi nem nagyon volt nyitva így az ABCben vásároltunk össze ennivalót a 2 napra, s csak utolsó este mentünk el egy étterem féleségbe, ahol a Chivitos halas válltozatát próbáltuk ki. Iuniának nagyon ízlett, bár telenyomta mustárral. Én különösebb ízt nem éreztem, de rossznak semmikép sem mondanám. Mindenkép inkább azt enném, mint a sajtos rizst 🙂

Nagyon jól éreztük itt magunkat, mert a nyugodt környezet tökéletes volt arra, hogy írjunk, zenét hallgassunk, miközben az erkélyen ültünk és bámultuk a tengert. Aki erre jár mindenkép csak ajánlani tudom akár nyáron, akár télen.

 

A várva várt „Mi is az a Mate” cikk hamarosan jön!! Maradjatok velünk 😉

Montevideo – tango in the streets and the capital people

One area we really liked in Montevideo was the old city where, besides the already mentioned museums, we were delighted by the little cafes and arts & crafts markets where we spent a lot of time analyzing countless antique stands. You could find everything you wished for, from expensive jewlery to old books and even things you would have never thought could be put up for sale: yellow(ish) golf balls, razors from my grandpa’s time, old packs of cards which were not only yellow, but had the edges ‘chipped’, dolls missing arms and legs, and many more such objects which seemed to be taken directly from grandparents’ houses, and often even sold by them too.

We didn’t miss the opportunity to have a ‘tea menu for two’, which is a kind of a tea-time snack that seemed to be pretty popular with Uruguayans. It consisted of a hot drink, an orange juice, toast, some white and brown bread sandwiches, croissants, jam and butter and some cookies to top it all. The table was full of food (albeit most of it was bread) and we kind of liked the idea of so much variety.

On the way home one day, a Saturday, we were passing by one the main squares and we all of a sudden heard loud music coming from that direction. As we got closer our hearts started pounding at the thought we would finally get to see it: the tango dancing in the streets, performed by elderly couples. There it was! We were immediately charmed and found ourselves glued to the spectacle and carried away on the wings of time. We were sure that for those dancing couples, in those moments the wrinkles seemed fewer and the legs a lot lighter – we could see the joy on their faces and could not help but think of a world in which this would be the regular scenery on a Saturday afternoon. It would cause much happiness to the viewers, and certainly even more to the performers!:)

We loved Montevideo mainly because of the people – just like in Colonia, it seemed as if they were born with a sole purpose in life: to be of help to us. We went to a couple of events with Osvaldo and learned about the Uruguayan going out habits: first, meetings for dinner are not fixed before 9pm, and they may even take place at 11/12pm. When it comes to going out, people gather after 10 and stay until late at night (or early in the morning); when you go for such a gathering you must bare in mind that people gather at least one hour after the announced time. We went to a Counch Surfing meeting which was supposed to start at 8.30, but people only began coming in through the front door at 10pm. After a discussion on the ‘going home’ time (which would generally be around 1, 3, or even 6 am, including during weekdays), I asked one of them if it was normal for people to stay out so late. He looked at me a lil funny, then he said, ‘the right question is whether it is normal for people to meet so late in the first place’. Yes, he was right, it seemed like a more logical question, and his answer was a definite ‘Yes! That’s how we do things here in Montevideo!’. ‘But… do you not have work to go to in the morning?’.’Yes, of course we do. But what does one have to do with the other?’. Apparently 3-4 hours of sleep each night is the norm for them, not the exception. Quite clearly, these people like to party!

We were fresh out of Eco Yoga Park, where most nights we were in bed at 10pm. So it was a pretty big leap for us to take, and frankly we didn’t really take it. Osvaldo invited us to a sort of a theater play one night; it was supposed to start at 10, but when we got to the place there were only a handful of people gathered. The show began after 11 and ended after 1, but from 12am onwards we have no idea what was happening on stage because we both feel asleep on the chairs, waking up with a startle when the applause noise was loud enough to interfere with our dreams. Pretty pathetic, we know… We left immediately after the show was over, even though the real party was only then going to start. Osvaldo invited us to a couple more parties that we just didn’t have energy to go to, so he must have thought we were a pretty boring company. I guess he met us in the wrong period of our lives hahaha. Well, what can you do when nature calls… or bed rather :p.

 

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Európai stílusó belváros, hangulatos kávézók és antik vásár, mindez még mindig Montevideóban

Pénteken a városközpontba sétálltunk el, ahol körbenéztünk a helyi kis árusoknál a parkban, majd felkerestünk egy pár múzeumot. Uruguayban minden múzeum ingyenes, ami tökélets, ha túrista vagy J Emiatt viszont valószínű nem tudnak elég embert megfizetni, így a múzeumok felválltva vannak nyitva. Ma ez és ez, holnp az és amaz. Szóval benéztünk a Romantikus múzeumba (vicces de tényleg ez volt a neve), ahol néhány puccos festményt, kínai vázát, ebédlő asztalt, csillárt és mosdó tálakat lehetet megcsodálni. Kérdeztük is, hogy a kínai vázák ugy mégis mit keresnek itt. Mire azt felelték, hogy hát azokat importálták… 🙂

Ezután csak sétálltunk a városközpontban, ami nagyban hasonlított Budapestre számomra. Sok nagyváros emlékeztet engem a Magyar fővárosra (vagy akár más európai nagyvárosra, mert ugye a spanyol befolyás elég erős errefelé. A spanyolok az 1500as évek körül érkeztek Dél-Amerikába és sorra hódították meg a különböző országokat, legtöbbször nagy nemtetszést keltve a helyiekben, aki ezek után korlátozva voltak életmódjukban.) Ígyhát rengetek európai stílusú épületet lehet megfigyelni Uruguayban is. S a parkok, amiken végigsétálltunk is mintha Budapestet hozták volna el hozzánk. Ennek is köszönhető valószínű, hogy elég othonosan éreztük magunkat e városkában, ahol az uruguayiak majd fele él.

Délután beültünk egy Tea menüre (Te menu), ami nem mást takart, mint 2 forró italt, 2 naracs level, 2 fehér kenyeres sajt szendvicset, 2 barnakenyeres szendvicset, 2 croissant, 1 torta szeletet és 4 kis süteményt, mindez persze 2 főre. Nekem nagyon tetszett a koncepció, hogy sok különböző féle ételt hoztak és, hogy az aztalunk tele volt finomságokkal 🙂

 

Estére Osvaldo meghívott minket egy cirkuszba. Amiről rögtön belépéskor kiderült, hogy nem cirkusz 🙂 Szerettünk volna akrobatákat és kötél táncosokat látni, amit, Osvaldó – hogy javára legyen írva – mondta, hogy nem biztos, hogy lesz. Szóval ez egy kis discó és egyben szinház szerűség volt, ahol az emeleten különböző darabokat mutatnak be állandóan válltakozó csoportok, s ami után lent lehet a discóban bulizni. Az aznap esti show 2 bohócból, ami inkább mondható szini darabnak bohócokkal, 2 bábosból és flamenkó táncosokból állt akik spanyol országból jöttek fellépni.

10 re kellett  a helyszinre érkeznünk, de a darab csak 11kor kezdődött el. Mit ne mondjak, mi Iuniával még mindig az este 11kor fekszik és reggel 7kor kel ritmusban éltünk, így már a darab kezdetekor ásítgattunk. A bohócokat még nevetéssel figyeltük, de a szünet után, ami csak éjfélkor ért véget a néma bábos showból csak a kezdetre és a tapsolásra emlékszünk. 🙂 Akár mennyire is akartunk, egyszerűen nem birtunk ébren maradni. Ha nem lettünk volna tömve a teremben és ki tudtunk volna menni, biztos haza mentünk volna, de nem tudtunk, így csak hajnali 1kor, mikor az egész show véget ért indultunk hazafelé. Előző este se maradtunk sokáig a vacsorán és most is hazamentünk, Osvaldo gondolom elég unalmas társaságnak gondolt minket. Bevallom mi is elég rosszul éreztük magunkat, hogy itt a remek alkalom, hogy bulizzunk és mi rohanunk haza aludni, de hét ha hív a természet, vagy az ágy… 🙂

Utolsó nap az antik vásárra mentünk el, ami az egyik téren található minden szombaton. Ide minden néni és bácsi eljött a kis 100 éves dolgaival. Volt itt borotva, tükör, cipő, kitúző, régi fényképek evő eszköz és persze gyönyörű szép ékszerek is. Láttunk sok olcsóbb és drágább gyűrűt is, amit alig tudtunk ott hagyni, na jó Iunia nem is tudott otthagyni mindent, egyet sikerült magáévá tenni. Nekem is majd meg szakadt a szívem egy arany és fehérarany vékony kis gyűrűn, ami egy koronát ábrázol kövekkel (persze elég diszkrét volt). De mivel USD250 volt az ára, így ott kellett hagynom. Nem vagyok az a királylámyos tipus, de ez a gyűrű nagyon cool (jó, eszméletlen) volt 🙂

A vásáron skerült szert tenni egy ugyan nem antik, de Uruguay-os Mate pohárra, szívószállal és tisztítóval mindössze 220 Pesoért (11USD), ami rendkívül jó árnak mondható. (Hogy mi az a Mate, megtudhatjátok a következőkben ha velünk tartotok 🙂)

Oh és még valami, miközben sétálltunk haza Iuniával hallottuk, hogy a parkban szól a zene és emberek táncolnak. Erről már hallottunk, így gondoltuk megnézzük a saját szemünkkel is. A parkban olyan 10 idősebb pár táncolt tangót, keringőt és egyéb hasonló táncokat, míg körülöttük háromszor annyi ember ült és állt és nagy mosollyal bámulta őket. Persze mi sem bírtunk csak úgy tovább sétállni s videót és képeket is készítettünk az imádnivaló nagymamákról és nagypapákról. Nagyon jó volt látmi, hogy ugyan már nem voltak fiatalok, de nem szégyelltek a sajt maguk szórakoztatására kiállni és táncolni. Ugyan már nem mozogtak olyan könnyedén, de lehetett látni, hogy egszer nagyon tudták a mozdulatokat.
Annyira örülnék, ha otthon is kimozdulnénak a nagyik és a téren pörögnének forognának az arrajáró járókelők és a sajt maguk szórakoztatására.

Montevideot imádtuk. S nemcsak a szép város miatt, vagy a rendkívül készséges emberek miatt, – mert itt is olyan kedves emberekkel találkoztunk, mint Colóniában-, hanem a hangulatok kis kávézók, ahol órákat töltöttünk el és a csodaszép cipő és ruja boltok miatt is! Ha valaki szép dolgokat szeretne vásárolni is olcsóbban, mint európában, akkor jöjjön ide!

Egyetlen problémánk az étkezés volt. Vegetáriánus, vagy hal étel kimerült a pizzában és néhol a hamburgerben. Persze ezek nagyon finomak voltak, de kicsit már untuk a pizzát.

Mindemellett, ha pár évre ide kellene költöznöm, abszolult nem bánnám!!! 🙂

Maradtunk volna még, de volt más látnivaló is az országban, ígyhát tovább utaztunk egy tengerparti kis településre, amiről mindenki sokat áradozott nyugodtsága, gyünyürű partjai és hippi stílusa miatt.

S hogy milyen is volt egy szinte lakatlan tengerparton, megtudhatjátok a következőkben.

 

Ha tetszett neked a bejegyzés, kérlek osszd meg ezt velünk a ’Leave a Coment’ szövegre kattintva.

 

Montevideo, its mate and its museums

Ring, ring!

‘Ola?’
‘Osvaldo, this is Iunia, we’re in the bus terminal’.
‘Ah, vale, estoy en casa, vienen!’. (Oh, good, i’m at home, come!)

We arrived in Montevideo the day Uruguay beat up Holland in a friendly soccer match. People were walking around with flags wrapped around themselves, drawings on their faces and proud looks in their eyes.

We walked the few blocks towards Osvaldo’s house and when we got to where we suspected it was, we saw a note on the door, in Romanian: ‘Hello. It’s here.” That immediately turned our doubt into certainty.

We found Osvaldo on Couch Surfing after one of the girls in the Eco Yoga Park had recommend him as a host in the Uruguayan capital. We were told he was very nice, and now we had proof of it from the first minute: going through the effort of translating the welcome words in the guest’s native language is not a gesture you’d come across at every street corner. As soon as Osvaldo opened the door we met his flatmate Papo, a kitten like no other! You could have said that he grew up with dogs because he had a strange habit of biting everything around him, especially the guests’ fingers. Osvaldo warned us not to leave anything at a height where he could reach it, but a second of low vigilance cost us a cheese cake that we found half under the seat, half in between the greedy animal’s teeth. Such is life …:)

We spent the first night listening to Osvaldo passionately sharing about his city, country and culture. He is really knowledgeable and happy to answer any questions, and we were again so happy we had decided to Couch Surf in this city. One other thing that impressed us about him was his forever cheerful and laughing manner – he had made a habit of doing something that would make him laugh first thing in the morning, and he thought that the best was if he could laugh at himself. So the first morning we were there we woke up to a red nosed Osvaldo who offered us home made bread and the omnipresent mate. What a great way to start the day! 🙂

When we walked out into the streets that day the first thing that shocked us was the number of people walking around with mate cups in their right hand and a thermos under their left, sipping graciously while walking or waiting at the traffic light. When we told Osvaldo we thought that was really cool he prepared a mate and thermos to take with us on the next day exploring the city – now we could be Uruguayan too! We had loads of fun walking around proudly with the thermos under our left arm, telling ourselves that nobody had any clue we were not from around there (which was obviously not true at all, as it was written ‘foreigner’ all over our foreheads). We thought the mate drinking suited us so well that we made sure we bought our own little mate cups before we lef the country.

One of the first things we learned about Montevideo was that all museums had free entry for visitors. This was a good opportunity to catch up for the last three months when, we have to recognize, the museums were not among our ‘Top 3 most frequented places’. The first one we visited proved to be the one we liked the most: the National Arts Museum in the Rhodo Park. The star in there was a huge painting by Juan Manuel Blanes (the Uruguayen national pride), 1871, which illustrates an episode of the yellow fever period in Buenos Aires: a mother fallen down in a tiny room that probably served both as a bedroom and a kitchen, and 3 doctors in suits and hats entering the room. The black and gray tones illustrate quite clearly the presence of death. What stricks you most the first time your eyes meet the painting is the baby on the floor, next to the mother’s body, grabbing her with his tiny hands, unaware that she had gone to a place she won’t be coming back from. The child’s cheeks are pink, and the contrast between colors, between social statuses, between life and death… is phenomenal!

We were lucky to be there during a school trip, so we had the chance to listen to a passionate artist offering the students (who were no more than 10 years old) a tour of the museum, accompanied by relevant explanations of the various paintings, artists, periods. You could tell she ‘breathed’ art and loved nothing more than to share about it with others. She was very good at engaging her audience, doing role-plays and playing question and answer games with the kids. Even Boca, who didn’t really understand her much as she was talking in Spanish, was glued to her speech. She was so engaging that at some point one of the teachers could not hold herself back and started giving her the answers – everybody, including the kids, found that hilarious! We were truly inspired and we found it such a great testimony of the huge difference between doing something that we love and doing something that we ‘have to’ just because we haven’t had the courage to discover and pursue that which really makes our heart sing and eyes shine with passion.

Unfortunately we did not see as many museums as we had planned to because, due to the free admission policy, they did not have enough staff to keep them all open at the same time. It was by rotation and it took us a while to find the ones which were open the days we were there. We did enjoy the ones we saw though, as well as the other things that brought big smiles on our faces (details on those in the next post).

 If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Montevideoba a csodálatos múzeumok város, amikbe mi is ellátogattunk

Colóniából egy 4 órás busz út vezetett Montevideóba (klikk) Az úton sikerült meginnunk a maradék Rosé bort, amit alőző nap vettünk, s utána egy jót aludni, míg meg nem érkeztünk. Uruguay fővárosában szintén kanapészörföztünk. Osvaldo-nál szálltunk meg, aki egyedül élt macskájával és aki szinte minden nap fogad kanapészörfösöket. Egy ismerősünk ajánlotta őt (szintén kanapészörfös), akivel az ECO parkban ismerkedtünk meg. Mikor megérkeztünk Az ajtón találtunk egy kiragasztott papírt, rajta románul ez állt: „Szia! Ez az!” – így rögtön tudtuk, hogy jó helyen járunk J Jól esett, hogy románul írt, – merthát tudta, hogy Iunia Román – és hogy vette a fáradtságot, hogy kiszótárazza ezt a pár szót mielőtt megérkeztünk.

Osvaldo otthon dolgozik számítogép prgramozó. Első este lelkesen mutogatta nekünk mit érdemes megnézni a városban, hogyan tudunk közlekedni stb.

Nagyon készséges és szerény férfiúként ismertük meg. Minden nap próbált valami vicceset csinálni, például első reggel egy bohóc orral szaladgált a lakásban. Azt modta azért, mert minden napot nevetéssel kell kezdeni és emellett, ha az ember tud magán nevetni az a legjobb 🙂

Másnap ellátogattunk az egyik helyi parkba (Parque Rodó klikk), ettünk egy kis churrost majd körbejártuk a Nemzeti Művészeti Múzeumot. Itt több uruguayi művész művét lehetett megcsodálni az 1800as évektől máig. Lelkesen fotóztam, hogy minnél több érdekességet meg tudjak osztani veletek (s főleg Rével).

Szerencsések voltunk, mert pont mikor ott voltunk egy tárlat vezető (azt hiszem így hívják) vitt körbe egy iskolás csoportot, s magyarázta a különböző festmények jellegzetességeit. Emellett interaktív formában próbálta a gyerekeket rávezetni arra, hogy mit is érezhetett a festő miközben festett, mik ihlették s miért használta a különböző szineket stb. Természetesen spanyolul beszélt, s így nem sokat értettem (Iunia később fordította le), de még így is odaragadt a figyelmem a prezentációra. Ahogy beszélt lehetett érezni, hogy élvezi amit csinál, s teljes odaadással magyarázott. Néha ki ki hívot egy egy gyerkőcöt magához – akik eközben a padlón ültek – s ejátszatott velük különböző dolgokat, hogy megértesen fontos részleteket. A gyarkőcök kérdezhettek – és kérdeztek is! Azt hiszem, ha minden gyerek ilyen élvezetes kép bemutatáson venne részt múzeum látogatásnál, sokkal több ember kapna kedvet a művészethez.

Kiemelni csak egy fotót szeretnék, amit a leghíresebb uruguayi festő festett a Sárgaláz ábrázolásaként. Ez egy majd 2m magas kép, ami a kontrasztokról szól. Kontraszt az életről, amit a bébi ábrázol és a halálról az anyukája ábrázolásában. Kontraszt a szinekről és a sötétrő. A legszinesebb dolog a képen az a bébi, aki nem ’tudja’, hogy anyukája meghalt. Az anyukája szüre szinekkel van ábrázolva, míg a doktorok a háttérben, akik szinte teljesen feketék. Én nem sokat értek a művészethez, de ez a kép csodálatos volt.

 

Hazafelé beugrottunk egy pékségbe, ahol vettünk mángold Tarta-át, ami nem torta, hanem tarta 🙂 Errefelé a torta az édes süti, a tarta meg a sós torta/lepény szerűség (csak hogy az ember ne zavarodjon össze).

Túrós sütit is találtunk, aminek én nagyon örültem, meret imádom a túrót és Szingapúrban nem volt alkalmam igazi túrót enni.

Otthon vacsoránál szerettük volna megenni eme különlegességeket, s még tojást főztünk kipakoltuk őket az asztalra. Pár perc mulva bementem a nappaliba s látom, hogy a süti sehol. Kérdezem Iuniát, hogy hova rakta, mire mondja hogy hát az asztalra a nappaliba. Mert, hogy az nincs ott – mondom. Pár perc tanakodás után lenézek az asztal alá és látom, hogy a várva várt túrótortát a macsek majszolja éppen. Rögtön kikaptam karmai közül e finomságot, s kis tanakods után úgy döntöttünk, a maradékot azért csak megesszük…

Nagyon meglepődve nem voltam, mert az én kutyám is mindent egybe nyelt, ha valamit akár 1 percre is őrizetlenül hagytunk előtte 🙂

Este egy kanapészörfös tallkozóra/vacsorára voltunk hivatalosak, ahol a helyi kanapészörfösök tallkoztak 1-2 túrista kiséretében. A tallkozóra, ami csütörtök este volt szinte mindenki 11kor érkezett. Osvaldo mondta, hogy Uruguayban ez a megszokott, hogy az emberek 11 körül találkoznak vacsorára hétköznapokon és sokszor csak hajnalban mennek haza. Ez nem csak azért érdekes, mert 11 után vacsoráznak, ami nem mondható a leg egészségesebb dolognak, de ráadásul még nem is alszanak rendesen a másnapi munka előtt. De hát mit lehet mondani, ha nekik ez tetszik 🙂

Itt volt alkalmunk kipróbálni a Pilsen sört (finom), ami uruguayiak szerint uruguayi származásu, a paraguayiak szerint meg paraguayi és a Grappát, ami egy helyi alkoholos ital borból, mézzel és jégkockával (Iuniáank ízlett, de nekem nem annyira). Ami még tetszik itt, hogy lehet kapni kicsi 330ml sört és nagy 1L-est is 🙂

Következő posztban megtudhatjátok hogyan aludtunk el egy színdarabon, milyen különegességekre tettünk szert az antik vásárban, s mi az a Tea Menü.

Ha tetszett neked a bejegyzés, kérlek osszd meg ezt velünk  a ’Leave a Coment’ szövegre kattintva.

Great meeting you, Uruguay!

We left the Eco Yoga Park on a Monday afternoon and on the way to Buenos Aires we had our first contact with the real world again: the world in which you can only buy a bus ticket with coins! We needed 32 pesos in coins (USD8) for all of us and because we obviously didn’t have that, we were not allowed to get in. In disbelief we went to some shops and attempted to get some change, but for some twisted reason they were not able to help. So in the end 2 of our friends managed to get the coins in a petrol station, asking the drivers for help with changing the money. After about half an hour, when we finally got on the bus, we had a hand full of coins to be put one by one in a metal box that would spit out a ticket every 8 pesos. Our friend Paula spent a few minutes by the box getting the tickets for all of us, putting in 25 cents at a time, and in the process kept all the people behind her waiting + implicitly stopped the bus from leaving. We thought this was ridiculous, troublesome, non effective, and maybe it was time for them to switch to a new system. But hey, what do we know?

We spent no time in Buenos Aires, but went straight to the ferry terminal to hop on the boat to Colonia del Sacramento, the quaint little town at the ‘entrance’ in Uruguay. We got there around 9pm; it was dark and we had no idea again where we would spend the night. Colonia is such a tiny place that you can probably walk the whole town in an hour, so we started walking from the ferry terminal towards one of the few hostels we had found in our book. The streets were completely deserted, and we could only see lights shining from behind curtains.

We were starving, so the moment we saw a little kiosk selling Uruguayan food we stopped right there, luggage and all, and had a big veggie sandwich with lotsa fries too! We had hoped for some typical Uruguayan food, and even though there was plenty, it all involved meat, meat and at times some extra meat. While eating we were looking at each other in a bit of disbelief, wondering if a few months ago we had been as relaxed about crossing into another country at night, not knowing where we’d stay and actually not much else about the place we were going to either.

With our stomachs full we could think better, so we walked to the hostel and checked in for the night. The hostel had bikes the guests could use for free, so when we asked the next morning how it works the lady replied: ‘Oh, you just take it from back there’. ‘And the lock?’ ‘Oh, no no, no lock, nobody steals around here’. We were flabbergasted! We took her word for it but we still had to test it out, so after going around the city we left it outside a coffee shop for 4 hours and… lo and behold! it was still there at 8pm. We then understood the phenomenons that had shocked us during the day, such as people smiling at us on the streets for no particular reason, some of them even greeting us, others going out of their way to give us proper directions and make sure we knew where we were going, some even walking with us to the place we wanted to go, and people just generally making sure we were all right in every possible way.

We found out the town of Colonia was founded by the Portuguese in late 17th century but was very soon disputed by the Spanish and then spent the next few centuries being ping-ponged between the two crowns. Later in the day we rode our bikes through the historic quarter (which has been designated a World Heritage Site by UNESCO) and could not get enough of the small quiet streets with few and serene people, the brick houses, quaint little cafes, cobblestone streets, antique cars and ancient feel. We were offered wine to taste while passing by a restaurant and we decided that yeah, this is definitely a good place to be in.

We took it easy the first day, rode our bikes on the coast and stopped on some benches to do a bit of reading and writing while watching the ocean, then continued riding until we passed by a small sign saying ‘Wine – 30 pesos. Bread – 37 pesos’. We were obviously intrigued by a place where bread was more expensive than wine, so we walked into the little shop just to be greeted by a man with a most beautiful smile. He recommended us a sweet Rose, homemade, and we took his advice. We also grabbed some bread and some aaaaamazing cheese (he gave us quite a big piece to taste and said he was not worried, he is yet to see a person who has tasted it and did not buy some after that) and we rode back to the beach, where we set on the wooden benches and, in the breeze of the sea, we had an incredible lunch of Uruguayan bread, cheese and wine!

It was not easy to find vegetarian food around, and the prices for food in general were quite high. There was pizza and pasta everywhere and those were the cheapest items on the menu. We were again amazed by the massive Italian influence. At some point we found ourselves in a place that served the vegetarian version of the Uruguayan burger, chivito. They say the chivito is cheaper, bigger and tastier than the regular burger – you’ve got the patty, cheese, ham, veggies and a fried egg, all in between a big yum bun. One mean burger, I say!

As we were waiting for our food I glanced at the TV in the restaurant (the one thing never missing from any food or drinks place) which was, as usual, set on the soccer channel. As I was wondering who was playing, I found myself asking ‘Is that the Romanian flag??’. And indeed it was!! It was a friendly game with Brazil and they had Ronaldo come in as a guest player. The stadium was packed and people were going nuts over him, the cameras were following him more than the ball… it was exciting:). I overheard a couple behind me commenting the game, so I turned to them and asked ‘Which side are you on?’. The guy immediately replied ‘Oh, Brazil of course… Brazil is always the favorite… This one, Romania, hmmm… I don’t really know, the name is familiar but…’. I then smiled, nodded and told him ‘Yeah, I know what you mean. I’m from Romania by the way’. His eyes almost popped out and he looked a bit embarrassed as he asked: ‘You are?? Really??’. He and his girlfriend then started laughing so hard, I was afraid they’d fall of the chair. Little after that they left, but before they walked out they made sure to turn and wish me good luck! Hahaha!

If you liked this post please rate it, leave a comment or share it with a friend using the buttons below.

Colonia – bicikli túra a macsakaköves gyarmati negyedben

Reggel 10 óra van, ahogy végigtekerünk az utcákon a kisváros kezd ébredezni, a boltok kezdenek nyitni, a kávézókon felgördül a fémrács, nénikék sietnek a boltba s az utcán dolgozók lelkesen köszönnek míg hajunk lobog a szélben…

Rögtön a tegerpartna vettük az irányt. Lassan bicóztunk a  hűvös, de napfényes úton, miközben csodáltuk az üres temgerpartoz. A nagy semmiséget csak 1-2 kutya szinesítette boldogan rohanva fel s alá a parton, mintha először lennének szabadok hosszú évek után.

Fél óra mulva letelepedtünk az egyik padra a parton és a csodás látványban ragadtunk pennát, azaz inkáb klaviatúrát J. Majd tovább bicikliztünk a városon, benéztünk a templomba is, ahol Szent Bernárd foglalt helyen a templom fő oltárás, Jézust így másoddik helyre szorítva. 😦

Utunkat folytatva ráakadtunk egy kisboltra, ahol 1L házi bor 30 Peso, míg 1Kg kenyér 32 Peso volt. Gondoltuk, ezt a kihahygatatlan alkalmat meg kell ragadni és vettünk is bort is, kenyeret is és egy helyi sajtot – Colóniát. Visszatekertünk a partra ahol elfogyasztottuk ebédünket.

Na de lássuk, hogyan is kerültünk Colóniába: Hétfön utolsó finom ECO parkos reggelink után, összepakoltunk, olvastunk még egy kicsit, bucsúzkodtunk, átmentünk a szomszéd bácsihoz sajtot, yoghurtot és Dolce de Leche-t (Karamell) venni és ebéd után már a taxiban is ültünk Julival (UK) és Paulával (Col). Uticélunk Bueson Aires és ha lehetség Uruguay  volt. Tudtam, hogy indult egy hajó Colóniába (Ur) este 7.30kor, de se jegyünk nem volt se nem tudtunk azt, hogy honnan indul. Persze ez minket cseppet sem tántorított el a tervünktől, hogy mi pedig ma este már Uruguay-ban alszunk. Buenos Aires-be este 6.30kor sikerült megérkezni. Rögtön fogtunk is egy taxit, aki út közben gyorsan kiderítette, hogy honnan megy a hajó (merthogy több hajó társaság is van). Mi Seacat társaságot választottuk, mert az volt a legolcsóbb, 330 Argentín Peso. (Komp jegyeket a www.buquebus.com weboldalon lehet keresni.) 7kor meg is érkeztünk, majd rohanva beléptünk a hajótérre (ha van reptér, akkor van hajótér is? J). A látványon kicsit elcsodálkoztunk, mert az épület egy reptérre hasonlított, Check in-es pulttal, Duty Free bolttal, drága kávézóval, mindenhol padlószőnyeggel (mint Szingapúrban) stb.

Odarohantunk az egyik pulthoz és megkérdeztük van e még jegy a 7.30as hajóra. A fickó ránknézett és tátott széjjal kérdezte: „Mára?”. „Igen”-feleltük. (Gondolom nem sok ember vesz jegyet utolsó pillanatban :-))

Szerencsére volt jegy és 30 perc mulva már a hajón is csücsültünk Iuniávan. Silviu nem tartott ide velünk, mert olyan jól érezte magát az ECO Yoga Parkban, hogy gondolta ő inkább majd Uruguay után csatlakozik hozzánk.

1 óra mulva meg is érkeztünk Colóniába. A Lonely Planetben kinéztünk 2 olcsóbb és a kikötőhöz közeli szállást. Az elsőbe belépve rögtön kiderült, hogy az ár időközben föl is ment a dupljára, amin mi már nem lepődtünk meg. Elindultunk hát a másodikhoz, mikor útközben találtunk egy kis bódét, ahol szendvicseket, hot dogot és a szokásos gyors kajákat árulták. Az árakat olcsónak találtuk és tudtunk fozetni Argentín Pesoval, aminek nagyon örültünk, hiszen pénzt fölvenni nem volt időnk. Ott ültünk a kis bódé előtt, haraptuk a kis szendvicsünket és csak mosolyogtunk egymásra Iuniával, hogy első vacsoránkat töltjük el Uruguayban!

A következő hostellel már szerencsénk volt, mert 300 Pesoért fejenként kaptunk ágyat, reggelivel egy 4 ágyas szobában. Szerencsére a szobában csak mi voltunk, mert ilyenkor már nem sok turista jár errefelé. A hostelben volt folyamatos meleg víz (ami 3 hónap utazás után, már nem olyan vicces, ha nincs J) és biciklik is, amiket ingyen használhattunk.

Reggel a szokásos kenyér és lekvár reggeli után magunkhoz vettünk 2 biciklit, hogy körbetekerjünk Colónia utcáin. Elindulás előtt megkerdeztük a hosteles lányt, hogy van e lakat a biciklihez, mire közölte, hogy az nem szükséges, mert itt senki nem lop 🙂 Hát ha te mondod – gondoltuk…

Szóval a tengerparti ebéd után eltekertünk a gyarmati negyedbe. A macskaköves utak és az euróai stílusú épületek otthoni hangulatot kölcsönöztek, s így szivesen pihentünk meg egy kévára, amiből aztán vacsora lett. Első kévánkat ittuk legalább 3 vagy 4 hét után. Csak egy Capucchinót rendeltünk, de mind a kettőnk első reakcíója az volt: „Úh ez olyan erős… kérjünk bele vagy 2dl tejet!” Végülis nem sikerült elfogyasztani a capucchinót. (Már ez almult félévben nem annyira élveztem a kávékat, mióta a reggeli kávét Chai Tea-ra válltottam, és Uruguayban kiderült, hogy a további kévázások sem okoztak nagy örömöt, szóval azt hiszem végleg végeztem a kávéval J) 4 órát ültünk az étteremben, míg a biciklik kint várakoztak lelakatolatlanul. Kicsit azért féltünk, hogy mire kimegyünk nem lesznek ott, de szerencsére nem így történt.

Másnap mégegy bicikli túrát tettünk a gyarmati negyedben, majd ebédre kipróbáltuk a tradicionális uruguayi ételt a Chivito-t. Ami gyakorlatilag egy hamburger szerűség, csak nagyobb és van hal vagy vegetáriánus válltozata is. Nekünk nagyon izlett, mindenkinek csak ajánlani tudom.

Colonia nagyon tetszett nekünk, mert egyben volt dél-amerikai és európai  hangulata is. Hangulatos kávézók, sétányok és pálmafás tengerpartok teszik élvezetessé e kisvárost. Ám nem csak a külsőségek, hanem az emberek kedvesége és közvetlelsége is elképesztő. Akárkit kérdeztünk az utcán, hogy mi merre van mindenki készségesen válaszolt, sokan még el is sétálltak velünk oda ahova menni akartunk annak ellenére, hogy ők nem oda tartottak. Mindenki beleszőtte mondatába a kedveskéim, a vigyázzatok magatokra vagy a jó utat szavakat. Ha vettünk valamit a boltban és mondtuk, hogy köszönöm, mindenki kivétel nélkül nagy mososllyal felelte, „Nem,én köszönöm!” (Ez néha otthon is előfordul, pl anyukám szokta mondani a vednégeinek, de ezen kívül nem gyakran hallom.) Ezek a szavak és az emberek mosolya nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Colónia és Uruguay az egyik kedvenc helyünké válljon.

Ha tetszett neked a bejegyzés, lécci osszd meg velünk véleményed, gondolataidat a ’Leave a Coment’ szövegre kattintva.