Tag Archives: Ushuaia

The truth about ‘El fin del mondo’ (The end of the world)

Our ferry was supposed to get to Puerto Williams on Friday morning. At some point on Thursday the captain came and told us of a trip he was making on Saturday to Puerto Toro, to what he said was the Southernmost populated spot on Planet Earth. ‘El fin del Mondo’ he said. The end of the world. I was shocked at that as I had always believed Ushuaia was supposed to be the ‘end of the world’, or at least that’s what everyone said. I told him that and he replied shrugging his shoulders ‘Yes, they do say that. They can say anything, but that doesn’t mean it’s also true’. We looked at the map and realised that indeed both Puerto Williams and Puerto Toro were South of Ushuaia.

‘Would you like to come?’ he asked us. We didn’t know whether he was joking or not, but in the end we realised he was actually inviting us to go, at no charge at all. ‘You know’ he told me, ‘I’ll tell you something. You are very happy, very bubbly. Some other European people I’ve met, they’re not like that. They’re more cold, and serious… but you are different. We had some good laughs together yesterday, didn’t we?’. He ended with ‘Be at the ferry at 8am on Saturday. We will go to the end of the world!’. And of course, in the latin tradition, he gave us each a kiss on the cheek :).

The 5 of us were supposed to go but in the morning Daniella and Selis decided they needed a bit more rest so they would stay in for the day. We got to the boat and the captain greeted us with the big smile we had gotten used to. There were other passengers there as apparently you could go on this trip if you bought a ticket from an agency. It happened only on the last Saturday of the month, every month of the year.

The trip was to take 3 hours and after about 1 hour the captain came to the common room and asked the 3 of us to join him for tea. We had another round of laughs and he told us a few more stories and interesting facts about the region. It seems Puerto Toro is the Southernmost populated spot on the planet, but it’s not exactly a city, it’s more like a village of about 40 people. The ferry was going there that day to bring them food, fuel and other necessary things that the Government provides the inhabitants with every month. They are completely dependant on the government on their livelihood as they don’t have any other source of income. ‘But why do they live here then?’ I asked. ‘Why don’t they move to Puerto Williams or somewhere more populated where they could make a living for themselves?’. ‘Well, because this is where they have lived all their lives. And plus I guess it’s a way to maintain souveragnity’.

The captain offered to show us around Puerto Toro during the 3 hours it would take to unload the ferry. He took us to the church, the gymnasiumn (where we also played some ball and threw a few hoops with the cap), around the few houses, introduced us to the police and few other people of the village, showed us the house he lived in for a while about 30 years before, then took us for a long walk around the forests and hills around. On the way back he called us up to his cabin and he and his Second showed us maps, told us a few things about sailing, played some Chilean music for us and further entertained us with their jokes. Silviu ended up giving them each a short massage and they were delighted about that as well! We told him we had not seen pinguins yet so he made sure he passed by this little island where he said he’d often see them. When we approached the place we saw lots of white and black creatures, but as it turned out they were cormorons, the same birds we had seen in Punta Arenas. Again, we enjoyed seeing them very much and were so grateful to the captain for his extra kind gesture.

When we got back to Puerto Williams the members of the crew said good bye to us as if we were family, hugging us and wishing us all the best in our travels, asking if we’d travel back with them and making us feel really special. We were so grateful to these people for giving us such a unique experience! 🙂

A világ legdélebbi lakott városa

Ha a föld legdélebbi pontjáról/városáról van szó, mindenki Ushuaia-t (Argentína, 60.000 fő) emlegeti. Viszont aki jól megnézi a térképet, az láthatja, hogy van egy másik kisváros is délebbre, a Chile-i oldalon, Puerto Williams (1000 fő). Mindkét városból lehet túrázni menni különböző hegyekre, így gyakorlatilag mindegy volt melyik várost vesszük célba. Puerto Williams különlegesebbnek tünt, így emelett döntöttünk.

Puerto Williamsbe két módon lehet eljutni, repülővel vagy egy 39 órás hajóuttal. A hajó útról azt hallottuk, hogy szép gleccserek és fjordok mellett halad el, így ezt kihagyhatatlan élménynek gondoltuk.

Gyorsan felkerestük a hajó társaságot, ahol kiderült, hogy hetente 1 hajó megy és ezen a héten pont ma este 5kor. Így gyorsan összepakoltunk és már a hajón is voltunk, ami inkább egy komp volt. Mikor megláttuk  a kompot, kicsit elkeseredtünk mert nem tünt a leg modernebb modellnek. Mikor beértünk a kabinba látuk, hogy csak 20 szék van az egész helységben és csak 8an leszünk utasok. De így legalább mindenki kényelmesen elfért. Új mexikói és amerikai barátaink is velünk tartottak, aminek örültünk, mert szimpatikusak voltak. Bevackaltuk magunkat és kezdődhetet is a több mint 30 órás túra. Első este gyorsan telt, filmet néztünk, vacsoráztunk majd aludtunk vagy 10 órát. Ám másnap arra keltünk, hogy a hajó dobál minket. Esett és hullámzott. Gondoltuk majcsak eláll hamarosan, vagy majd beérünk egy szigetekkel fedett részre, de ez csak nem akart eljönni. Ismét csak jó hasznát vettem a tengeri betegség karkötőnek, amit egész nap magamon kellett hagyni. Kaptunk 4x enni aznap a hajón, ami meggyorsította a nap menetét. Étkezés közben összebarátkoztunk a fedélzeten dolgozó személyzettel és mint utóbb kiderült, a kapitánnyal is. Egy pár óráig elszórakoztattuk egymást, mig próbáltunk nem odafigyelni a tenger hullámzására.

Sajnos a rossz idő miatt nem volt rá essély, hogy bálnákat lássunk, ami elvileg be volt igérve mára, mert a rossz időben nem jönnek elő. Az eső miatt a kilátást sem tudtuk annyira élvezni, sőtt még a gleccsereket sem láttuk, mert csak sötétedés után értük el őket. Összességében nem voltunk nagyon oda a majd 2 napos hajóútnak. Az egyetlen jó dolog a kapitánnyal kötött barátság volt. De ha mégegyszer menni kellene, biztos nem mennék hajóval, főleg, hogy a repülő út olcsóbb is és csak 1,5 órás. (Hajóút USD180, repülő USD100 volt.) Habár azt mondják, ha a hajóutat visszafelé teszi meg az ember, akkor látja a gleccsereket, mert akkor nappal haladnak el mellettük. Szóval aki tervez PW-be ellátogatni mindenkép vegye ezt számításba.

Beszélgetés közben a kapitány említette, hogy másnap lehajóznak a világ TÉNYLEGES legdélebbi lakott falujába, Puerto Toro-ba, ahol olyan 30an laknak. Ennél délebbbre csak 2 olyan hely van, ahol 1-2 ember él. Hogy miért van ez így? Mert Chile védi területeit. Patagónia déli része  el van osztva Chile és Argentina között. S a Chileiek félnek, hogy ha nem költöztetnek minden pontra embereket, akkor az Argentínok esetleg kisajátíthatják e területeket. Szóval a 30 lakosú faluban szinte senki sem dolgozik, mert az állam minden hónapban küld nekik élelmet, tűzifát stb ingyen, hogy megtartsa ott az embereket. A falunak még saját álltalános iskolája is van.

Szóval a kapitány felajánlotta, hogy elvisz minket magával, ami szivességet ki is használtunk, hiszen nem mindennap van meghívva az ember a világ végére 🙂

A kapitány persze semmit nem kért cserébe, sőtt még föl is hívott minket a kabinjába, megmutogatta a térképen a környező szigeteket, figyelhettük a madarakat és egy megrekedt hajómaradványt is, s kávét és édességet is kaptunk. Porte Toro-ba megérkezve a kapitány maga vitt minket körbe a környéken, bemutatva minden helyinek. Mint megtudtuk ő maga is itt született és élt pár évig. Mikor utunk véget ért a kapitány és a csapat 2 nagy cuppanósat nyomott mindegyikőnk arcára és lelkünkre kötötték, hogy vigyázzunk magunkra etc. Hihetetlen volt átélni, hogy egy csapat ennyire törödjön velünk csupán pár órás ismeretség után. Ez alatt a túra alatt is bebizonyosodott, hogy az emberek errefelé nagyon jószándékúak és készségesek.

Porto Toro-i úton kívül 3 napot töltöttünk még Puerto Williamsben, ahol különböző túrákra mentük az erdőben Daniellával (USA) és Selissel (Mex). Ismét csak csodáltuk az ősz ragyogó színeit, a fák illatát és az erdő csöndjét, ami mindent beborított. Egyik hegytetőre fölérve havat találtunk, aminek Selis nagyon megörült, mert ez volt élete első hó élménye. Rögtön el is kezdtünk hógolyózni és bukfencezni a hegyoldalról lefelé. Mi töbiek ugyan átéltünk már havas teleket, de most valahogy a hegy tetején olyan szabadnak és szinte gyereknek éreztük magunkat, mint 5 évesen 🙂

Hegyről lefelé Selis tanácsolta, hogy rövidítsünk az erdőben így előb leérjünk. Én ennek a rövidítésnek azóta nem hiszek, mióta egyszer 5 éves elmentem sétálni a dédipapámmal és barátjával az erdőbe. A sétát olyan 1 órásra szánták, de útközben kitalálták, hogy rövidítsünk… 4 óra mulva még mindig az erdőben bolyongtunk 🙂

Hát most is majdnem ilyesmi történt… csörtettünk a bozótokon keresztül kasul, kidőlt fák fölött ugrándoztunk az erdőben, néha meg-megbotlottunk a kiálló gyökerekben és jókat nevettünk egymás esésein. Végülis nem féltünk, hogy nagyon eltévedünk, inkább viccesnek fogtuk fel az egészet. Hogy rövidebb idő alatt értünk e le azt nem tudjuk, de jól elszórakoztunk.