Still full of wonderful Machu Picchu energy, we got on the train back to Urubamba. I was seated next to Silviu, listening to some of his music. At some point we stopped to wait for another train coming from the opposite direction. That was when my eyes met this lady:
My first thought was to wonder who actually buys flowers when on a train, in the middle of the mountains. Then I wondered how long she’d been standing there with the two bouquets, for how many hours, for how many trains, for how many days… Then my eyes met her eyes, and my heart stopped for a what it seemed like a minute. I’m not able to express what I felt… I just knew in that moment I HAD to buy flowers from that lady, no matter what. By the time I found the money, the train was getting ready to move, but there was enough time for me to get the flowers, pass her more coins than she had asked for, and see the tears fowing down her cheeks as we were slowly moving away. Her hand was on her heart and my hand was on mine, and I could not believe the kind of happiness such a gesture could produce to both parts. Her face was glowing, and I felt I had wings.
When I set back down, flowers in my lap, I started to open the bouquet. With a knowing look in his eyes, Silviu asked me: “What are you doing?’. He had had the exact same though, so he said: ‘I’ll help you’. And so he went around distributing the flowers to the ladies in the train, bringing incredulos smiles, thank yous and pure joy to what had now become the Rainbow train.
Minutes later, two Chinese ladies approached us. ‘We would like to take a photo with you. We are Chinese writers and we want to write a story about this, what you have done. Yes, write a beautiful story!’.
Finally the day came for us to see the dream land. Boca and I had been looking at that particular picture for months, and now the time had come to see the real thing. We were up at 5.30am, as we had to catch the morning train, but that was fine by us as no time could have been too early that day.
After the 2hr train ride we had to hop on a bus for another half an hour, and we finally made it up there a bit after 10am. It was raining badly and this was not how we had pictured our encounter with the Inca Monastery. With pure hearts we wished that the rain would stop for a bit and give us time to melt into the surroundings. Incredibly enough, 3 minutes after entering the sacred place we were able to take our rain coats off and smile to the Sun. Even though he was still hiding behind the clouds, we knew he could see us :).
No words and pictures can actually do justice to describing Machu Picchu. If you are aware and open, it’s all about the feelings that flood you as you enter the amazing energy, space, colors. We walked around together for a while, then we took some personal time to connect with the place. Hermano had told us the Machu Picchu was used by the Inca as a kind of a Monastery, where the priests and priestesses would receive their 2 years training. It was interesting trying to picture what the place must have been like with all of them roaming around… :).
A must do while there is climb up the Wayna Picchu, the peak present in the most well known image of the Machu Picchu. We almost didn’t do it, but thanks to Silviu’s determination we all made it up there. The climb should take around 2 hours up and down, and the place closes at 4pm. It’s not a very easy climb, and being above 2500m doesn’t help either, so they do recommed people who are unfit or have heart problems to rather stay away.
They only allow a limited number of people to go up each day, so you’d want to make it there as early as possible and take your time to enjoy the breathtaking scenery.
I was impressed by how friendly, loving and encouraging the people returning from the peak were. Hermano Tahuiro explained that the journey up is also a journey of purification, physical, mental, emotional. The climb can be really tough, so you sweat your heart out, feeling tired and maybe angry or discouraged or upset, or close to giving up… but you still push through and reach the glorious peak… and when you get there, you are simply overwhelmed with gratitude, achievement, beauty, glory… purity! No wonder you just feel like smiling, helping and loving everyone on the way down, and after 🙂
Következő nap eljött a várvavárt pillanat, hisz utunk a Machu Picchura vezetett. Reggel 6kor keltünk, hogy a 7 órás vonatot elérjük, ami elvitt minket a Machu Picchu lábához. Sok szépet hallottam már e vonat útról, hogy milyen gyönyörű tályakon megy keresztül a vonat ebben a 2 órában. Viszont azután, hogy láttuk ezt a sok csodálatos hegyet és völgyet nekem nem kölünüsebben tünt szépnek az út. A hegy lábához megérkezve egy fél órás busz út vitt fel minket a kapuhoz. A Machu Picchu látványa persze kárpótolt a vonat út miatt. Ismét csak a tökéletes boldogság és nyugalom vette urrá rajtunk magát. Láttuk a maradványait az egykori monostornak, amit a inkák a papok és papnők oktatására használták. 2 évet kellett etölteni itt az ifjút tanoncoknak. Votlak meditáló helyek is, ahol persze mi is eltöltöttünk egy jó félórát meditálva. Életem egyik legintenzívebb meditációs élménye volt.
A Machu Picchun található egy szikla, ami az inkák szerint az összes energiát összpontosítja az univerzumban. Ez a szikla pár éve megsérült. Egy alkohol forgalmazó cég itt forgatott reklámot és véletlenül ráejtették az egyik kamerát a sziklára, ami emiatt megrepedt. Egy inka prófécia szerint mikor a szent szikla megsérül akkor kell a dél amerikai és az észak amerikai indiánoknak egyesülni, hogy megállítsák az anyaföld rongálását, ami a világon történik. (Merthát ugye az inkák indiánok.)
A Machu Picchuról lehet megmászni Wayna Picchu-t, a hegyet, ami háttérként szolgál minden képnek és képeslapnak a Machu Picchuról. Terveinkben nem szerepelt, hogy megmásszuk e hegyet, úgy is tünt, hogy nem is nagyon van rá időnk, de Silviu és Iunia nagyon motivált volt, így belevágtunk. Azt mondták 1 óra felfelé, 1 óra lelfelé plusz fél óra pihenő a tetőn és kész is vagyunk. Ez egy kicsit necces volt nekünk, mert ekkor volt 12.30 és a vonatunk 4kor indult a hegy aljáról, tehát a legkésőbbi 3.30as buszt el kellett, hogy érjük. Sajnos később nincs már vonat Machu Picchuról, szóval aki lekési, az borsos árat fizet, hogy eltöltsön egy éjszakát az egyik ott lévő luxus szálláson. De mi elindultunk. Lábainknál jobba csak a levegőt kapkodtuk, hiszen hegyet mászni amúgy sem vicces, de ha ezt eleve 2350m magasan kezdi az ember, akkor bizony egy kis levegő hiánnyal eléggé csak szembesül a bátor jelentkező. Alig győztük rágcsálni a Koka leveleket, amik ősidők óta a magasság különbség okozta rosszullét kezelésére használnak itt Peruban. Évszázadokkal ezelőtt még egyiptomból is jöttek ide, hogy Koka levelet vigyenek haza. Manapság Peru majdnem az egyetlen ország, ahol a Kokát termesztik. Emellett a koka tea is nagyon elterjedt. Hotelekbe való belépéskor például azzal várják az ide érkezőket. Úgy tudjuk teát lehet hazavinni, de levelet nem. Ennek ugyebár az az oka, hogy a kokain egyik alkotó eleme a koka (persze 1 gramm kokainhoz közel egy tonna levelelt kell felhsználni, szóval az a 4 levél rágcsálása közel sem minősül drognak). Szóval 50 perc alatt sikerült felérnünk, majd fél óra sziklán való fényképezkedés után már indutunk is lefelé, hogy elérjük a buszt haza. Időben leértünk egy olyan élménnyyel a tarsolyunkban amit kevesen élnek át. Ott állni a szikla tetején, lábunk alatt a Machu Picchuval lélegzet elállító élmény volt. Mindenkinek csak ajánlani tudom, persze ne az utolsó 2 órában induljatok neki 🙂
A haza út szótlanul telt. A csöndet csak Iunia és Silviu virágcsokor vásárlása szakította meg, amit egy hölgy kezében láttak meg a vasútállomáson. Azt mondták, ahogy belenéztek a hölgy szemébe tudták, hogy muszáj venniük egy gyönyörű csokrot. Megkaparintva a virágot még hosszasan nézték az eladő könnyes szemét, aki valószínű napok óta nem adott el semmit; majd a virágszálakat szétosztogatva a vonaton boldogítottak pár hölgyet.
Hogy a Machu Picchu insipálta e tettet, vagy amúgy is megtették volna, nemtudjuk, de talán nem is fontos 🙂
The world in three backpacks 